Saphier Regina: A Sárkány Völgyének Felfedezése

 

 

Saphier Regina: Falu a Sárkány Völgyében - szabadkézi festmény digitális médiumon - 2016. április 12.

Saphier Regina: Falu a Sárkány Völgyében – szabadkézi festmény digitális médiumon – 2016. Április 12.

 

Saphier Regina: A Sárkány Völgyének Felfedezése

Patkó Károly San Vito című képe (melynek reprodukciója alább látható) véleményem szerint nem San Vito-ban készült (vagyis nem San Vito-t ábrázolja), és ez lenne a kérdésem: Soha senki sem vette észre? Vagy ha valaha valaki rájött, miért nem publikálta ezt az információt online, könnyen elérhető formában? (Ha valaki már megtette volna, akkor egy gyors google kereséssel megtalálhattam volna, és nem kellett volna önálló kutatásba kezdenem, hogy láthassam a tényleges eredeti helyszínt.) Idealista módon úgy hiszem, hogy ha bárki ismerte volna a valódi helyszínt, a konkrét falut, akkor már korrigálták volna a festmény címét (lett volna néhány évtizede a művészettörténész szakmának, hogy ezt megtegye). Ebben az esszében többek között arról írok, hogy mi inspirál, amikor festek, és elmesélem, hogyan találtam meg (már megint) egy magyar festmény keletkezésének helyszínét (legalábbis hogy hol készültek az első vázlatok).

 

Felfedezés és inspiráció

Azt gondolhatod, úgy állok neki festeni, hogy előkapom a tabletet és a hozzá való tollat, beindítom az ArtRage nevű (digitális olajfestmények megalkotására is alkalmas) szoftvert, és egyfajta azonnali módosult tudatállapotban (flow-ban) festeni kezdek. De nem ez történik. Rengeteget kutatok, mielőtt skiccelni és festeni kezdek. Például festményeket, színeket, stílusokat, művészeti korszakokat és mozgalmakat, művészek életrajzait, városokat, falvakat, speciális helyszíneket, térélményeket áramoltatok át az agyamon és ezekből az impulzusokból áll össze az inspirációm. Akkor a legjobb festeni, amikor már alig bírom kivárni, hogy nekiállhassak alkotni, mert annyira tisztán látom, hogy mit szeretnék létrehozni.

Egy ilyen kutatási folyamat során fedeztem fel Berény Róbert egyik festményének alkotási helyszínét. Rögtön meg is festettem a saját verziómat egy másik szemszögből, és az egész történetet blogba foglaltam. Más hasonló felfedezéseket is tettem már. Például pusztán vizuális alapon felfedeztem, hogy Csontváry hol festette két festményét (“Holdtölte Taorminában” és “Mandulavirágzás Taorminában“), annak ellenére, hogy ez a helyszín nincs a híres Görög színházrom (melyet Csontváry szintén megörökített) közvetlenül látható környezetében. Nézz körül a festmények eredeti helyszínén a Google Street View segítségével. Sajnos a csodás pink villa eltűnt, és a kék épület romokban hever. A valaha volt festői látvány örökre eltűnt az eredeti helyszínről, de létezik két festmény, melyek segítenek emlékezni. Ha belegondolsz, a “megörökíteni” egy gyönyörű kifejezés.

 

Jó dolgok történnek, amikor egy kíváncsi művész nem leli egy Patkó Károly festmény látképét a címben szereplő településen

Az utóbbi időben néhány magyar festőt, pl. Ziffer Sándor-t és Patkó Károly-t tanulmányoztam. Miután pl. a Roquebrune című festményemen feltűntek Ziffer színei és atmoszférája (aminek nagyon megörültem), szándékosan Patkó Károly “San Vito” című képét választottam inspirációnak (teljesen más színek és más atmoszféra, pusztán a kísérletezés kedvéért). Egyik San Vito nevű települést a másik után vizsgáltam meg a Google Street View segítségével, de egyik sem hasonlított a Patkó Károly festményén látható falura. Meglepve konstatáltam, hogy Patkó Károly festményének ezek szerint kezdettől fogva rossz a címe. A San Vito című festmény nem San Vito-t ábrázolja. Már megint beletenyereltem egy felfedezési lehetőségbe.

Ez bizony nem San Vito! Úgy tűnik, hogy a festményt a kezdetektől napjainkig rossz címmel dokumentálták. (megjegyzés: Patkó Károly művészete szellemi jogi szempontból immár közkincs.)

Ez bizony nem San Vito! Úgy tűnik, hogy a festményt a kezdetektől napjainkig rossz címmel dokumentálták. (megjegyzés: Patkó Károly művészete szellemi jogi szempontból immár közkincs)

 

A motivációm, hogy megfessem ezt a konkrét falut, csak nőtt, amikor arra gondoltam, hogy (a téves és a széles nyilvánosság előtt sosem korrigált cím és helyszín miatt) jelenleg én lehetek az egyetlen emberi lény, aki szándékosan hozhatok létre egy valamennyire hasonló digitális művet, egy kicsit más szemszögből, a saját stílusomban. Ez úgy tűnik, hogy egy ismerős és visszatérő lehetőség az életemben, melyhez hozzá kell szoknom. (Emlékezzünk csak Monaco-ra és Berény Róbert-re… Mint már korábban utaltam rá, alapos és önálló vizuális kutatás után megleltem és megfestettem Berény egyik Monaco-i helyszínét, egy másik szemszögből. Nagy élmény volt! Megjegyzem, hogy nem csupán magyarul írtam erről, hanem egy sokkal komplexebb angol nyelvű blog bejegyzésben is megörökítettem a történetet.) Tulajdonképpen csak nemrég kezdtem ilyesmivel foglalkozni… egy éve sincs, hogy festek és inspiráló helyszíneket keresek. Rengeteg festmény létezhet rossz címmel, és rengeteg képnek kellene korrigálni a helyszínét vagy éppen fel kellene fedezni, hogy hol készült.

(Miközben ezzel a témával foglalkoztam, hirtelen feltűnt, hogy milyen sok tehetséges ember halt meg aránylag fiatalon 1941-ben… Patkó Károly, Amrita Sher-Gil, Aba-Novák Vilmos, Virginia Woolf…)

Mivel nem akartam, hogy a Patkó reprodukció legyen az egyetlen vizuális input, és mivel látni akartam az eredeti falut, kitartóan kerestem a valódi helyszínt. Ösztönösen meg voltam róla győződve, hogy kell lennie egy falunak Olaszországban, amelyik úgy néz ki, mint az úgynevezett “San Vito” látkép. Úgy tűnik, hogy a kép címe mindig is rossz volt és ez számomra bizarr. A téves címnek sok magyarázata lehet. Például, ha Patkó az úti skicceit használta a későbbi tempera kép megfestéséhez, akkor még az is lehet, hogy ő maga adott rossz címet a képnek. Nehéz elképzelni, de van rá esély, főleg, ha sokat utazgatott akkoriban és kevés időt töltött egy helyen. Ugyanakkor a képeknek a festők halála után gyakran mások adnak címet… a műkereskedők és a művészettörténészek sajnos gyakran felszínesek, amikor címet adnak egy műalkotásnak.

Előfordult, hogy rápillantottam egy Párizs-i városrészletet ábrázoló festményre, és azonnal láttam, hogy a Naplemente című kép csak Napfelkelte lehet… Nem gondolkoztam, csak ránéztem és ösztönösen tudtam, hogy rossz a napszak a címben, pedig a kép torzításai miatt nem volt pl. azonnal nyilvánvaló, hogy melyik hidat látom (a Pont Saint-Michel a Pont Neuf irányából nézve). Az intuíciómat perceken belül vizuális tényekkel tudtam alátámasztani a Google Street View segítségével: a festőnő, Corini Margit, kelet felé tájolta a kompozíciót, de a kép a mai napig rossz cím alatt fut online. Baráti körben is terjesztem ezt a kedvtelésemet, volt, hogy filmrészletet adtam fel feladványnak, miután sikerült megtalálnom egy bizonyos Manhattan-i helyszínt. Olyan valakit kértem meg, hogy keresse meg a Párizs-i látványt, ha van hozzá kedve, akit én vezettem rá a Google Street View és Google Earth alapú helyszín keresés élvezetére. És volt hozzá kedve! Ráadásul gyors volt, mint a villám! Meglehetősen jó vizuális készségű építész-művészről van szó, többek között a kedvenc profil képem is az ő tehetségét dicséri, úgyhogy minden képessége megvan, hogy megtalálja a megtalálható látképeket.

Komolyan mondom, nagyon jó és láthatóan hasznos játék. A múlt évben örömmel fedeztem fel, hogy volt, aki ilyesféle online játékot fejlesztett ki, bár nem művészeti síkon (pedig milyen jó lenne egy ilyen app).

Ugyanakkor biztos, hogy vizuális szempontból nem mindenki születik tehetségesnek. Egy alkalommal ugyanez a művész barátom lerajzolt két nőt egy kávéházban. Tanúja voltam a szituációnak és a figurák teljesen felismerhetőek voltak a képen. Az egyik nő molett volt, a másik átlagos. A molett nő ránézett a képre, és döbbenetünkre, halál komolyan ezt kérdezte: “Melyik vagyok én?” Nem tudta beazonosítani önmagát. Magunk között szólva, már a téri elhelyezkedéséből is fel kellett volna ismernie saját magát, de a testméretek végképp nyilvánvalóak voltak. Számomra egészen megdöbbentő, hogy egyes embereknek mennyire nincs reális önképük és/vagy térlátásuk.

 

Hogyan találtam rá a valódi helyszínre…

Tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz, csak kitartónak kellett lennem (és az voltam). Ezekre a kulcsfontosságú részletekre koncentráltam: egy tengerparti olasz falu magas hegyek között, láthatóan egy nagyon szűk völgyben, tengerparti út viadukton, egy magányos épület a strandon, és egy különösen jellegzetes fehér épület, hatalmas teraszokkal, a jobb felső sarokban. (A legvalószínűbb San Vito jellegzetesen lapos, széles, és a tengerpartja meglehetősen hosszú. Egyáltalán nem hasonlít a Patkó képén látható falura, úgyhogy be sem linkelem. A művészettörténészek úgy tartják, hogy Patkó Károly járt (az egyik) San Vito-ban, ez szerepel az életrajzában, de a korrekt (avagy a festményen látható) falu, melyet végül felfedeztem, nem szerepel egyik online életrajzában sem, melyeket átolvastam.

Utazási emlékeim, online kutatásaim és a festett térélmény hatására úgy döntöttem, hogy a keresett falu nem az Adriai-tenger mellett, hanem a Tirrén-tenger partján található. Rengeteg tengerparti falut megnéztem, de nem leltem rá azonnal a keresett településre. Voltak hasonló falvak, de tudtam, hogy tovább kell keresnem.

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit félreteszem a Google Earth-t és Street View-t, és visszatértem szokásos inspiráció vadászatomhoz a Google képkeresőben és a Pinterest-en… gondoltam, addig is, míg meglesz a keresett falu, felkutatok egy másik izgalmas és festői térélményt. Érdekes módon, ekkor láttam meg egy fotót az Amalfi parton fekvő Atrani-ról. Azonnal tudtam, hogy ráleltem arra a falura, ahol Patkó Károly (a tévesen) “San Vito” című képét festette (vagy legalábbis felvázolta)!!!! A légi fotó ugyan pici volt, de a téri szerkezet számomra egyértelmű volt. Nyomban további fotókat kerestem Atrani-ról és azonnal visszatértem a Google Street View-hoz. Mondanom sem kell, hogy meglehetősen boldog voltam!

A helyes cím tehát “Atrani” … avagy “A Sárkány Völgye“.

Az alábbi kép interaktív, mozgatható, ha alaposabban körül szeretnél nézni a mai Atrani-ban. Úgy állítottam be, hogy azonnal Atrani-nak az az oldala jelenjen meg, melyet Patkó Károly megfestett. (A blog bejegyzésem végére beillesztettem egy kompozit képet a régi Atrani-ról, abból az időből, amikor a strandon lévő épület még háromszintes volt.)

 

Itt az ideje, hogy fessek!

Amint volt időm, és miután megvizsgáltam Atrani-t minden lehetséges szemszögből, megragadtam a tabletemet, betöltöttem az ArtRage-t, és megfestettem a saját, főleg az építészeti és téri szerkezetre koncentráló digitális verziómat. Festményem kissé absztrakt, anakronisztikus juxtapozíció és egyben homage Patkó, Csontváry, Escher és Derain felé. Az is lehetne a képem címe, hogy: “Kanyarodó Út Atraniban” (most komolyan, remélem, hogy látod ezeket a fontos részleteket Patkó képén: a kanyarodó út, a víz a “híd alatt”, és a kétkerekű kocsi a három lóval… jó lenne tudni, hogy miért három és mit jelképez a három ló… és egy alak a kocsin… és egy vízhordó alak az úton… és halászok a hídra emlékeztető viadukt alatt… szerintem ezek mind Derain L’Estaque-i Kanyarodó Út-jára utalnak… L’Estaque pedig Cézanne-ra utal…), vagy adhattam volna a képemnek azt a címet, hogy “Egy Pink Villa az Atrani Út Alatt” (Csontváry miatt), vagy lehetne az is a cím, hogy “Escher Kockái Atrani-ban” (Escher Patkóval egy időben rajzolt Atrani-ban, és eljátszadozott a falu bőségesen rendelkezésre álló kubusaival).

 

Címadás és a saját művészeti irányom elnevezése

Azt gondolhatod, hogy címet adni könnyű, pedig nem. A falu nevétől, a mágikusnak tűnő címen át, a teljesen filozofikusig minimum fél tucat cím volt a listámon… és órákig tanakodtam, mire döntöttem. Egy ponton úgy hívtam a képet, hogy: “Posszibilizmus és Eternalizmus Atraniban”. Így született meg a saját irányzatom neve: Posszibilizmus. Én egy posszibilista vagyok. Ez egy létező (kulturális, humán) földrajzi fogalom (okkal nem a filozófiai Posszibilizmust választottam), és azt a nézetet fedi, hogy a földrajzi elhelyezkedés csak minimális mértékben befolyásolja a kulturális fejlődést. A kulturális fejlődést főleg a társadalmi körülmények határozzák meg. Amikor a kulturális földrajzi Posszibilizmust művészeti fogalommá alakítottam, hozzáadtam az örökké fejlődő internetet és technológiát, és egyszerűen kiterjesztettem a földrajzilag határtalan művészeti alkotásra (mindegy, hogy fizikailag hol vagy, megvannak az eszközeid, hogy online bárhol lehess), és a fenomenálisan rugalmas kulturális evolúcióra (internalizálhatsz és befolyásolhatsz más kultúrákat, anélkül, hogy azokban a konkrét kultúrákban és társadalmi környezetekben léteznél… földrajzilag és fizikailag nem kell ott lenned).

Online alaposan megvizsgáltam Atrani-t. A parton álló épület eredetileg magasabb volt, mint a viadukt, de a harmadik emeletet egy idő után lebontották és az 1950-es években kiszélesítették az utat, amitől az út ma a szó legszorosabb értelmében a strand épület felett helyezkedik el. Miközben Csontváry csodás Taormina-i pink villája megsemmisült (ami engem személy szerint nagyon elkeserített), Patkó magányos épülete Atrani-ban még ma is áll, még ha egy picit kisebb és rejtettebb is. Emlékszem, hogy milyen boldoggá tett a felismerés, hogy Monaco túlfejlesztett közegében a Berény Róbert által megfestett hangulatos kikötői épületek még ma is állnak (szinte pont olyanok, mint bő 100 éve, csak időközben párszor átfestették, itt-ott minimálisan átépítették őket). Hasonlóan örülök annak, hogy Atrani jó polgárai szinte eredeti szépségében őrizték meg ezt az apró falut. Itt csatlakozik a földrajzi Posszibilizmusból kreált irányzatomhoz a filozófiai Eternalizmus. Kulturálisan gazdagítom Atrani story-ját, a nappalim kanapéján ülve (tehát egy másik országból), továbbá gazdagítom a saját kulturális örökségemet is (ez az internet korszak Posszibilizmusa), mindezt kombinálom azzal a filozófiai feltételezéssel, hogy a digitális festményem lehetősége örökké létezett Atrani-ban, és csak látszólag jött létre az utóbbi napokban (a lehetőség mindig is létezett, és csak most érzékeljük a manifesztációt… ahogy Patkó festményének lehetősége is örökké létezett… gondoljunk az ősemberre… ott ült a barlang előtt, és nem tudta, hogy egy futurisztikus társadalom építőköveit pöcögteti a tűz mellett egy bottal… minden ott volt már körülötte és benne… minden mai létező lehetősége ott volt… és ugyanígy, mi is, ma is, térdig járunk a még fel nem ismert lehetőségekben… minden ma élő embernek adhatnánk méltóságteljes életet, ez csak közös agymunka kérdése… a legokosabbak még gondolkodnak rajta, hogy ezt hogyan lehetne megértetni a többi emberrel és hogyan lehetne elérni… láthatóan szinte minden a közös képzelőerőnkön múlik… vagyis a lehetőségek nem függnek az időtől, a lehetőségek örökké létezők, csak a lehetőségek manifesztációihoz vezet valamiféle idő szekvencia… miközben a tér az emberiség létidejében nem sokat látszik változni… szinte megérinthetném Patkó Károly vállát Atrani-ban, amint rajzol, pedig még nem is éltem, amikor ő már halott volt… én így értelmezem az általam megfogalmazott művészeti Eternalizmust). De miért is nem hagyok fel itt és most a filozófiailag kevésbé érdeklődő olvasók őrületbe kergetésével. Nem mindenki szeret és tud elvontan gondolkodni. Vannak, akik nyitott szemmel, ép látással sem látnak. És vannak, akik csukott szemmel is tisztán látnak. Sajnálatos módon általában az előbbiek verik fejbe az utóbbiakat. Ha nem így lenne, sokkal ideálisabb társadalmakban élnénk.

 

Patkó Károly Atranija, inspirációi, a festők titkai és az örökké tartó homage művészről művészre

Ha összeveted Patkó Károly festményét a valódi Atranival, láthatod, hogy megváltoztatta a kompozíciót, vagyis középre tolta a baloldalon látható épületeket. Egy széles látképet álló portré formátumban festett meg. Azt hiszem tetszettek neki a homlokzati ívek, ezekkel meg akarta bontani a szögletességet, illetve azt szerette volna elérni, hogy a festmény jobboldali épületei és az önkényesen középre pozicionált kubusok homogén tömeget alkossanak. A hegycsúcsok a valóságban soha sem néztek ki úgy, ahogy Patkó képén, úgyhogy valószínűleg improvizált, de az épületek fölött látható mezőgazdasági jellegű teraszok megfelelnek a valóságnak. Nem tudom pontosan, hogy milyen színűek lehettek Atrani házai 1931-ben, de Patkó főleg kékes, zöldes, fehér, és barnás színeket választott… Ugyanakkor, ebben a régióban az épületek ritkán kékek vagy zöldek. Patkó Károly verziója sok tekintetben messze elrugaszkodik a valóságtól, ugyanakkor a falu mégis tökéletesen felismerhető. Amikor Atranit skiccelte, valahol a viadukt felett, és a Bűnbánó Szent Mária Magdaléna Templom körül vagy kicsivel alatta állhatott.

A művészek befolyásolják egymást és emlékeznek egymásra. Pl. boldogan fedeztem fel azt, ahogyan Derain “vadL’Estaque-i festménye Patkó művészetét befolyásolta. Úgyhogy nem értek egyet azokkal, akik szerint szinte csak az olasz festészet inspirálta. Cézanne és Derain bizonyára a példaképei voltak.

Véleményem szerint nem az Atraniban született képe az egyetlen, melyen visszaköszön Derain L’Estaque-i gondolata… Kapásból van itt még két Patkó festmény, melyek engem Derain-ra emlékeztetnek: a “Libapásztorlány a Pataknál” és a “Subiaco” egyik verziója: nők ruhát mosnak egy híd mellett, sudár fák alatt, miközben egy kocsis áthajtat a magasan ívelt hídon.

Tényleg biztosak lehetünk abban, hogy Patkó Károly sosem járt L’Estaque-ban? Anno egy csodás kis halászfalu volt, ma Marseille egyik kerületének része, és a partja sajnos elszomorítóan ipari jelleget öltött. Jó lenne tudni, hogy Patkó hol festette a “Libapásztorlány a Pataknál” című képet, 1928-ban. Az 1926-os “Csendélet Almákkal” című képét nyilván Cézanne hatása alatt festette. Természetesen nem kell egy konkrét helyre utazni Franciaországban, hogy az ember inspirációt merítsen. Pontosan tudom. Még a plein air nagy mesterei is használtak (általában titokban) fényképeket. Patkó bárhol festhette a képet, akár a Balaton mellett is… pl. egy Derain reprodukció hatására. Bármi lehetséges.

Könyvében David Hockney arról ír (és egy kétrészes BBC sorozatban arról mesél), hogy a régi nagy festő mesterek, pl. Caravaggio Camera Obscurát, konkáv tükröket és lencséket használtak, amikor alkottak. Voltak trade secret-ek, melyek meggyorsították a folyamatokat, és precízebbé tették az ábrázolást. Hockney kutatásai szerint már 1420 óta használtak konkáv tükröket… a festő a Sötét Kamrában, vagyis a Camera Obscurában ült, miközben a modell erős napfényben a Sötét Kamrán kívül foglalt helyet… Caravaggio 1595-ben térhetett át a konkáv tükörről a fejlettebb lencsére… és 1839-ben feltalálták a fényképezést… Vagyis 1420 és 1839 között a festők titokban áttértek a körberajzolásra, aztán 1839 után fokozatosan visszatértek az 1420 előtti módszerekhez. A tükör és lencse használók ügyes művészek, nagy mágusok és dörzsölt üzletemberek voltak, akik mindent bevetettek, hogy az akkori eszközökkel (technológiákkal) a lehető legélethűbb vagy legizgalmasabb látványt hozzák létre (miközben hatékonyabban dolgozhattak). A festőművészek a konkáv tükrök előtti korszak emberibb, könnyedebb és kevésbé élethű látványvilágához a fotográfia korszakának hatására tértek vissza. A digitális fényképezés, a virtuális valóság, a mesterséges intelligencia és a robotika korában a művésznek már nem feltétlenül a vizuális élethűség megteremtése a feladata, hanem pl. az érzelmi ábrázolás. Impresszió, expresszivitás, vadság, játék a fénnyel, a hangulatokkal, a térrel. Ebben a korszakban az is teljesen magától értetődő, hogy egyre többen festenek digitális eszközökkel. Az intelligens művész nyitott korszaka minden lehetséges új eszközére. Nem a tükör, nem a lencse, és nem is a digitális eszköz hozza létre a mozdulatokat és a jeleket, hanem az ember egyéni és spontán működő idegrendszere.

 

Összevetettem a két festményt (megtükröztem a Patkó festményt, és mellé tettem Derain festményének megfelelő részletét, a jobb oldalon).

Összevetettem a két látványt, mert úgy éreztem, hogy közük van egymáshoz. (Megtükröztem a Patkó festményt, és mellé tettem Derain festményének megfelelő részletét, a jobb oldalon.)

 

Homage művészről művészre… egy természetes ösztön, mely örökké tart. Sokszor nem kell odautaznod, hogy érezz és láss egy helyszínt, főleg manapság! Máskor hiába is utaznál! Olyannyira, hogy egyes helyszínek, mint pl. Derain “vad” stílusú képének vidékies tája, és Csontváry pink villája, örökre eltűntek, és ezek a látványok érzékeny emberek egyedi művészetében élnek tovább. Már hiába mész L’Estaque-ba, hogy megállj a kanyarodó út mellett és lenézz a fák alatt serénykedő vagy pihenő emberekre. Inkább nézz Derain alkotására, ha inspirációt keresel. Atrani, a Sárkány Folyó Völgyében, különösen szerencsés falu, hiszen alapvetően megőrizte eredeti szépségét, és a mai napig gazdagodik a művészi kreativitás által, mert ma is inspirálja a művészeket.

Úgy vélem, sőt, teljesen biztos vagyok abban, hogy Patkó Károly festményének korrekt helyszíne és címe nem “San Vito”, hanem “Atrani“.

 

Atrani a múltban

Atrani a múltban