Saphier Regina: A Sárkány Völgyének Felfedezése

 

 

Saphier Regina: Falu a Sárkány Völgyében - szabadkézi festmény digitális médiumon - 2016. április 12.

Saphier Regina: Falu a Sárkány Völgyében – szabadkézi festmény digitális médiumon – 2016. Április 12.

 

Saphier Regina: A Sárkány Völgyének Felfedezése

Patkó Károly San Vito című képe (melynek reprodukciója alább látható) véleményem szerint nem San Vito-ban készült (vagyis nem San Vito-t ábrázolja), és ez lenne a kérdésem: Soha senki sem vette észre? Vagy ha valaha valaki rájött, miért nem publikálta ezt az információt online, könnyen elérhető formában? (Ha valaki már megtette volna, akkor egy gyors google kereséssel megtalálhattam volna, és nem kellett volna önálló kutatásba kezdenem, hogy láthassam a tényleges eredeti helyszínt.) Idealista módon úgy hiszem, hogy ha bárki ismerte volna a valódi helyszínt, a konkrét falut, akkor már korrigálták volna a festmény címét (lett volna néhány évtizede a művészettörténész szakmának, hogy ezt megtegye). Ebben az esszében többek között arról írok, hogy mi inspirál, amikor festek, és elmesélem, hogyan találtam meg (már megint) egy magyar festmény keletkezésének helyszínét (legalábbis hogy hol készültek az első vázlatok).

 

Felfedezés és inspiráció

Azt gondolhatod, úgy állok neki festeni, hogy előkapom a tabletet és a hozzá való tollat, beindítom az ArtRage nevű (digitális olajfestmények megalkotására is alkalmas) szoftvert, és egyfajta azonnali módosult tudatállapotban (flow-ban) festeni kezdek. De nem ez történik. Rengeteget kutatok, mielőtt skiccelni és festeni kezdek. Például festményeket, színeket, stílusokat, művészeti korszakokat és mozgalmakat, művészek életrajzait, városokat, falvakat, speciális helyszíneket, térélményeket áramoltatok át az agyamon és ezekből az impulzusokból áll össze az inspirációm. Akkor a legjobb festeni, amikor már alig bírom kivárni, hogy nekiállhassak alkotni, mert annyira tisztán látom, hogy mit szeretnék létrehozni.

Egy ilyen kutatási folyamat során fedeztem fel Berény Róbert egyik festményének alkotási helyszínét. Rögtön meg is festettem a saját verziómat egy másik szemszögből, és az egész történetet blogba foglaltam. Más hasonló felfedezéseket is tettem már. Például pusztán vizuális alapon felfedeztem, hogy Csontváry hol festette két festményét (“Holdtölte Taorminában” és “Mandulavirágzás Taorminában“), annak ellenére, hogy ez a helyszín nincs a híres Görög színházrom (melyet Csontváry szintén megörökített) közvetlenül látható környezetében. Nézz körül a festmények eredeti helyszínén a Google Street View segítségével. Sajnos a csodás pink villa eltűnt, és a kék épület romokban hever. A valaha volt festői látvány örökre eltűnt az eredeti helyszínről, de létezik két festmény, melyek segítenek emlékezni. Ha belegondolsz, a “megörökíteni” egy gyönyörű kifejezés.

 

Jó dolgok történnek, amikor egy kíváncsi művész nem leli egy Patkó Károly festmény látképét a címben szereplő településen

Az utóbbi időben néhány magyar festőt, pl. Ziffer Sándor-t és Patkó Károly-t tanulmányoztam. Miután pl. a Roquebrune című festményemen feltűntek Ziffer színei és atmoszférája (aminek nagyon megörültem), szándékosan Patkó Károly “San Vito” című képét választottam inspirációnak (teljesen más színek és más atmoszféra, pusztán a kísérletezés kedvéért). Egyik San Vito nevű települést a másik után vizsgáltam meg a Google Street View segítségével, de egyik sem hasonlított a Patkó Károly festményén látható falura. Meglepve konstatáltam, hogy Patkó Károly festményének ezek szerint kezdettől fogva rossz a címe. A San Vito című festmény nem San Vito-t ábrázolja. Már megint beletenyereltem egy felfedezési lehetőségbe.

Ez bizony nem San Vito! Úgy tűnik, hogy a festményt a kezdetektől napjainkig rossz címmel dokumentálták. (megjegyzés: Patkó Károly művészete szellemi jogi szempontból immár közkincs.)

Ez bizony nem San Vito! Úgy tűnik, hogy a festményt a kezdetektől napjainkig rossz címmel dokumentálták. (megjegyzés: Patkó Károly művészete szellemi jogi szempontból immár közkincs)

 

A motivációm, hogy megfessem ezt a konkrét falut, csak nőtt, amikor arra gondoltam, hogy (a téves és a széles nyilvánosság előtt sosem korrigált cím és helyszín miatt) jelenleg én lehetek az egyetlen emberi lény, aki szándékosan hozhatok létre egy valamennyire hasonló digitális művet, egy kicsit más szemszögből, a saját stílusomban. Ez úgy tűnik, hogy egy ismerős és visszatérő lehetőség az életemben, melyhez hozzá kell szoknom. (Emlékezzünk csak Monaco-ra és Berény Róbert-re… Mint már korábban utaltam rá, alapos és önálló vizuális kutatás után megleltem és megfestettem Berény egyik Monaco-i helyszínét, egy másik szemszögből. Nagy élmény volt! Megjegyzem, hogy nem csupán magyarul írtam erről, hanem egy sokkal komplexebb angol nyelvű blog bejegyzésben is megörökítettem a történetet.) Tulajdonképpen csak nemrég kezdtem ilyesmivel foglalkozni… egy éve sincs, hogy festek és inspiráló helyszíneket keresek. Rengeteg festmény létezhet rossz címmel, és rengeteg képnek kellene korrigálni a helyszínét vagy éppen fel kellene fedezni, hogy hol készült.

(Miközben ezzel a témával foglalkoztam, hirtelen feltűnt, hogy milyen sok tehetséges ember halt meg aránylag fiatalon 1941-ben… Patkó Károly, Amrita Sher-Gil, Aba-Novák Vilmos, Virginia Woolf…)

Mivel nem akartam, hogy a Patkó reprodukció legyen az egyetlen vizuális input, és mivel látni akartam az eredeti falut, kitartóan kerestem a valódi helyszínt. Ösztönösen meg voltam róla győződve, hogy kell lennie egy falunak Olaszországban, amelyik úgy néz ki, mint az úgynevezett “San Vito” látkép. Úgy tűnik, hogy a kép címe mindig is rossz volt és ez számomra bizarr. A téves címnek sok magyarázata lehet. Például, ha Patkó az úti skicceit használta a későbbi tempera kép megfestéséhez, akkor még az is lehet, hogy ő maga adott rossz címet a képnek. Nehéz elképzelni, de van rá esély, főleg, ha sokat utazgatott akkoriban és kevés időt töltött egy helyen. Ugyanakkor a képeknek a festők halála után gyakran mások adnak címet… a műkereskedők és a művészettörténészek sajnos gyakran felszínesek, amikor címet adnak egy műalkotásnak.

Előfordult, hogy rápillantottam egy Párizs-i városrészletet ábrázoló festményre, és azonnal láttam, hogy a Naplemente című kép csak Napfelkelte lehet… Nem gondolkoztam, csak ránéztem és ösztönösen tudtam, hogy rossz a napszak a címben, pedig a kép torzításai miatt nem volt pl. azonnal nyilvánvaló, hogy melyik hidat látom (a Pont Saint-Michel a Pont Neuf irányából nézve). Az intuíciómat perceken belül vizuális tényekkel tudtam alátámasztani a Google Street View segítségével: a festőnő, Corini Margit, kelet felé tájolta a kompozíciót, de a kép a mai napig rossz cím alatt fut online. Baráti körben is terjesztem ezt a kedvtelésemet, volt, hogy filmrészletet adtam fel feladványnak, miután sikerült megtalálnom egy bizonyos Manhattan-i helyszínt. Olyan valakit kértem meg, hogy keresse meg a Párizs-i látványt, ha van hozzá kedve, akit én vezettem rá a Google Street View és Google Earth alapú helyszín keresés élvezetére. És volt hozzá kedve! Ráadásul gyors volt, mint a villám! Meglehetősen jó vizuális készségű építész-művészről van szó, többek között a kedvenc profil képem is az ő tehetségét dicséri, úgyhogy minden képessége megvan, hogy megtalálja a megtalálható látképeket.

Komolyan mondom, nagyon jó és láthatóan hasznos játék. A múlt évben örömmel fedeztem fel, hogy volt, aki ilyesféle online játékot fejlesztett ki, bár nem művészeti síkon (pedig milyen jó lenne egy ilyen app).

Ugyanakkor biztos, hogy vizuális szempontból nem mindenki születik tehetségesnek. Egy alkalommal ugyanez a művész barátom lerajzolt két nőt egy kávéházban. Tanúja voltam a szituációnak és a figurák teljesen felismerhetőek voltak a képen. Az egyik nő molett volt, a másik átlagos. A molett nő ránézett a képre, és döbbenetünkre, halál komolyan ezt kérdezte: “Melyik vagyok én?” Nem tudta beazonosítani önmagát. Magunk között szólva, már a téri elhelyezkedéséből is fel kellett volna ismernie saját magát, de a testméretek végképp nyilvánvalóak voltak. Számomra egészen megdöbbentő, hogy egyes embereknek mennyire nincs reális önképük és/vagy térlátásuk.

 

Hogyan találtam rá a valódi helyszínre…

Tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz, csak kitartónak kellett lennem (és az voltam). Ezekre a kulcsfontosságú részletekre koncentráltam: egy tengerparti olasz falu magas hegyek között, láthatóan egy nagyon szűk völgyben, tengerparti út viadukton, egy magányos épület a strandon, és egy különösen jellegzetes fehér épület, hatalmas teraszokkal, a jobb felső sarokban. (A legvalószínűbb San Vito jellegzetesen lapos, széles, és a tengerpartja meglehetősen hosszú. Egyáltalán nem hasonlít a Patkó képén látható falura, úgyhogy be sem linkelem. A művészettörténészek úgy tartják, hogy Patkó Károly járt (az egyik) San Vito-ban, ez szerepel az életrajzában, de a korrekt (avagy a festményen látható) falu, melyet végül felfedeztem, nem szerepel egyik online életrajzában sem, melyeket átolvastam.

Utazási emlékeim, online kutatásaim és a festett térélmény hatására úgy döntöttem, hogy a keresett falu nem az Adriai-tenger mellett, hanem a Tirrén-tenger partján található. Rengeteg tengerparti falut megnéztem, de nem leltem rá azonnal a keresett településre. Voltak hasonló falvak, de tudtam, hogy tovább kell keresnem.

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit félreteszem a Google Earth-t és Street View-t, és visszatértem szokásos inspiráció vadászatomhoz a Google képkeresőben és a Pinterest-en… gondoltam, addig is, míg meglesz a keresett falu, felkutatok egy másik izgalmas és festői térélményt. Érdekes módon, ekkor láttam meg egy fotót az Amalfi parton fekvő Atrani-ról. Azonnal tudtam, hogy ráleltem arra a falura, ahol Patkó Károly (a tévesen) “San Vito” című képét festette (vagy legalábbis felvázolta)!!!! A légi fotó ugyan pici volt, de a téri szerkezet számomra egyértelmű volt. Nyomban további fotókat kerestem Atrani-ról és azonnal visszatértem a Google Street View-hoz. Mondanom sem kell, hogy meglehetősen boldog voltam!

A helyes cím tehát “Atrani” … avagy “A Sárkány Völgye“.

Az alábbi kép interaktív, mozgatható, ha alaposabban körül szeretnél nézni a mai Atrani-ban. Úgy állítottam be, hogy azonnal Atrani-nak az az oldala jelenjen meg, melyet Patkó Károly megfestett. (A blog bejegyzésem végére beillesztettem egy kompozit képet a régi Atrani-ról, abból az időből, amikor a strandon lévő épület még háromszintes volt.)

 

Itt az ideje, hogy fessek!

Amint volt időm, és miután megvizsgáltam Atrani-t minden lehetséges szemszögből, megragadtam a tabletemet, betöltöttem az ArtRage-t, és megfestettem a saját, főleg az építészeti és téri szerkezetre koncentráló digitális verziómat. Festményem kissé absztrakt, anakronisztikus juxtapozíció és egyben homage Patkó, Csontváry, Escher és Derain felé. Az is lehetne a képem címe, hogy: “Kanyarodó Út Atraniban” (most komolyan, remélem, hogy látod ezeket a fontos részleteket Patkó képén: a kanyarodó út, a víz a “híd alatt”, és a kétkerekű kocsi a három lóval… jó lenne tudni, hogy miért három és mit jelképez a három ló… és egy alak a kocsin… és egy vízhordó alak az úton… és halászok a hídra emlékeztető viadukt alatt… szerintem ezek mind Derain L’Estaque-i Kanyarodó Út-jára utalnak… L’Estaque pedig Cézanne-ra utal…), vagy adhattam volna a képemnek azt a címet, hogy “Egy Pink Villa az Atrani Út Alatt” (Csontváry miatt), vagy lehetne az is a cím, hogy “Escher Kockái Atrani-ban” (Escher Patkóval egy időben rajzolt Atrani-ban, és eljátszadozott a falu bőségesen rendelkezésre álló kubusaival).

 

Címadás és a saját művészeti irányom elnevezése

Azt gondolhatod, hogy címet adni könnyű, pedig nem. A falu nevétől, a mágikusnak tűnő címen át, a teljesen filozofikusig minimum fél tucat cím volt a listámon… és órákig tanakodtam, mire döntöttem. Egy ponton úgy hívtam a képet, hogy: “Posszibilizmus és Eternalizmus Atraniban”. Így született meg a saját irányzatom neve: Posszibilizmus. Én egy posszibilista vagyok. Ez egy létező (kulturális, humán) földrajzi fogalom (okkal nem a filozófiai Posszibilizmust választottam), és azt a nézetet fedi, hogy a földrajzi elhelyezkedés csak minimális mértékben befolyásolja a kulturális fejlődést. A kulturális fejlődést főleg a társadalmi körülmények határozzák meg. Amikor a kulturális földrajzi Posszibilizmust művészeti fogalommá alakítottam, hozzáadtam az örökké fejlődő internetet és technológiát, és egyszerűen kiterjesztettem a földrajzilag határtalan művészeti alkotásra (mindegy, hogy fizikailag hol vagy, megvannak az eszközeid, hogy online bárhol lehess), és a fenomenálisan rugalmas kulturális evolúcióra (internalizálhatsz és befolyásolhatsz más kultúrákat, anélkül, hogy azokban a konkrét kultúrákban és társadalmi környezetekben léteznél… földrajzilag és fizikailag nem kell ott lenned).

Online alaposan megvizsgáltam Atrani-t. A parton álló épület eredetileg magasabb volt, mint a viadukt, de a harmadik emeletet egy idő után lebontották és az 1950-es években kiszélesítették az utat, amitől az út ma a szó legszorosabb értelmében a strand épület felett helyezkedik el. Miközben Csontváry csodás Taormina-i pink villája megsemmisült (ami engem személy szerint nagyon elkeserített), Patkó magányos épülete Atrani-ban még ma is áll, még ha egy picit kisebb és rejtettebb is. Emlékszem, hogy milyen boldoggá tett a felismerés, hogy Monaco túlfejlesztett közegében a Berény Róbert által megfestett hangulatos kikötői épületek még ma is állnak (szinte pont olyanok, mint bő 100 éve, csak időközben párszor átfestették, itt-ott minimálisan átépítették őket). Hasonlóan örülök annak, hogy Atrani jó polgárai szinte eredeti szépségében őrizték meg ezt az apró falut. Itt csatlakozik a földrajzi Posszibilizmusból kreált irányzatomhoz a filozófiai Eternalizmus. Kulturálisan gazdagítom Atrani story-ját, a nappalim kanapéján ülve (tehát egy másik országból), továbbá gazdagítom a saját kulturális örökségemet is (ez az internet korszak Posszibilizmusa), mindezt kombinálom azzal a filozófiai feltételezéssel, hogy a digitális festményem lehetősége örökké létezett Atrani-ban, és csak látszólag jött létre az utóbbi napokban (a lehetőség mindig is létezett, és csak most érzékeljük a manifesztációt… ahogy Patkó festményének lehetősége is örökké létezett… gondoljunk az ősemberre… ott ült a barlang előtt, és nem tudta, hogy egy futurisztikus társadalom építőköveit pöcögteti a tűz mellett egy bottal… minden ott volt már körülötte és benne… minden mai létező lehetősége ott volt… és ugyanígy, mi is, ma is, térdig járunk a még fel nem ismert lehetőségekben… minden ma élő embernek adhatnánk méltóságteljes életet, ez csak közös agymunka kérdése… a legokosabbak még gondolkodnak rajta, hogy ezt hogyan lehetne megértetni a többi emberrel és hogyan lehetne elérni… láthatóan szinte minden a közös képzelőerőnkön múlik… vagyis a lehetőségek nem függnek az időtől, a lehetőségek örökké létezők, csak a lehetőségek manifesztációihoz vezet valamiféle idő szekvencia… miközben a tér az emberiség létidejében nem sokat látszik változni… szinte megérinthetném Patkó Károly vállát Atrani-ban, amint rajzol, pedig még nem is éltem, amikor ő már halott volt… én így értelmezem az általam megfogalmazott művészeti Eternalizmust). De miért is nem hagyok fel itt és most a filozófiailag kevésbé érdeklődő olvasók őrületbe kergetésével. Nem mindenki szeret és tud elvontan gondolkodni. Vannak, akik nyitott szemmel, ép látással sem látnak. És vannak, akik csukott szemmel is tisztán látnak. Sajnálatos módon általában az előbbiek verik fejbe az utóbbiakat. Ha nem így lenne, sokkal ideálisabb társadalmakban élnénk.

 

Patkó Károly Atranija, inspirációi, a festők titkai és az örökké tartó homage művészről művészre

Ha összeveted Patkó Károly festményét a valódi Atranival, láthatod, hogy megváltoztatta a kompozíciót, vagyis középre tolta a baloldalon látható épületeket. Egy széles látképet álló portré formátumban festett meg. Azt hiszem tetszettek neki a homlokzati ívek, ezekkel meg akarta bontani a szögletességet, illetve azt szerette volna elérni, hogy a festmény jobboldali épületei és az önkényesen középre pozicionált kubusok homogén tömeget alkossanak. A hegycsúcsok a valóságban soha sem néztek ki úgy, ahogy Patkó képén, úgyhogy valószínűleg improvizált, de az épületek fölött látható mezőgazdasági jellegű teraszok megfelelnek a valóságnak. Nem tudom pontosan, hogy milyen színűek lehettek Atrani házai 1931-ben, de Patkó főleg kékes, zöldes, fehér, és barnás színeket választott… Ugyanakkor, ebben a régióban az épületek ritkán kékek vagy zöldek. Patkó Károly verziója sok tekintetben messze elrugaszkodik a valóságtól, ugyanakkor a falu mégis tökéletesen felismerhető. Amikor Atranit skiccelte, valahol a viadukt felett, és a Bűnbánó Szent Mária Magdaléna Templom körül vagy kicsivel alatta állhatott.

A művészek befolyásolják egymást és emlékeznek egymásra. Pl. boldogan fedeztem fel azt, ahogyan Derain “vadL’Estaque-i festménye Patkó művészetét befolyásolta. Úgyhogy nem értek egyet azokkal, akik szerint szinte csak az olasz festészet inspirálta. Cézanne és Derain bizonyára a példaképei voltak.

Véleményem szerint nem az Atraniban született képe az egyetlen, melyen visszaköszön Derain L’Estaque-i gondolata… Kapásból van itt még két Patkó festmény, melyek engem Derain-ra emlékeztetnek: a “Libapásztorlány a Pataknál” és a “Subiaco” egyik verziója: nők ruhát mosnak egy híd mellett, sudár fák alatt, miközben egy kocsis áthajtat a magasan ívelt hídon.

Tényleg biztosak lehetünk abban, hogy Patkó Károly sosem járt L’Estaque-ban? Anno egy csodás kis halászfalu volt, ma Marseille egyik kerületének része, és a partja sajnos elszomorítóan ipari jelleget öltött. Jó lenne tudni, hogy Patkó hol festette a “Libapásztorlány a Pataknál” című képet, 1928-ban. Az 1926-os “Csendélet Almákkal” című képét nyilván Cézanne hatása alatt festette. Természetesen nem kell egy konkrét helyre utazni Franciaországban, hogy az ember inspirációt merítsen. Pontosan tudom. Még a plein air nagy mesterei is használtak (általában titokban) fényképeket. Patkó bárhol festhette a képet, akár a Balaton mellett is… pl. egy Derain reprodukció hatására. Bármi lehetséges.

Könyvében David Hockney arról ír (és egy kétrészes BBC sorozatban arról mesél), hogy a régi nagy festő mesterek, pl. Caravaggio Camera Obscurát, konkáv tükröket és lencséket használtak, amikor alkottak. Voltak trade secret-ek, melyek meggyorsították a folyamatokat, és precízebbé tették az ábrázolást. Hockney kutatásai szerint már 1420 óta használtak konkáv tükröket… a festő a Sötét Kamrában, vagyis a Camera Obscurában ült, miközben a modell erős napfényben a Sötét Kamrán kívül foglalt helyet… Caravaggio 1595-ben térhetett át a konkáv tükörről a fejlettebb lencsére… és 1839-ben feltalálták a fényképezést… Vagyis 1420 és 1839 között a festők titokban áttértek a körberajzolásra, aztán 1839 után fokozatosan visszatértek az 1420 előtti módszerekhez. A tükör és lencse használók ügyes művészek, nagy mágusok és dörzsölt üzletemberek voltak, akik mindent bevetettek, hogy az akkori eszközökkel (technológiákkal) a lehető legélethűbb vagy legizgalmasabb látványt hozzák létre (miközben hatékonyabban dolgozhattak). A festőművészek a konkáv tükrök előtti korszak emberibb, könnyedebb és kevésbé élethű látványvilágához a fotográfia korszakának hatására tértek vissza. A digitális fényképezés, a virtuális valóság, a mesterséges intelligencia és a robotika korában a művésznek már nem feltétlenül a vizuális élethűség megteremtése a feladata, hanem pl. az érzelmi ábrázolás. Impresszió, expresszivitás, vadság, játék a fénnyel, a hangulatokkal, a térrel. Ebben a korszakban az is teljesen magától értetődő, hogy egyre többen festenek digitális eszközökkel. Az intelligens művész nyitott korszaka minden lehetséges új eszközére. Nem a tükör, nem a lencse, és nem is a digitális eszköz hozza létre a mozdulatokat és a jeleket, hanem az ember egyéni és spontán működő idegrendszere.

 

Összevetettem a két festményt (megtükröztem a Patkó festményt, és mellé tettem Derain festményének megfelelő részletét, a jobb oldalon).

Összevetettem a két látványt, mert úgy éreztem, hogy közük van egymáshoz. (Megtükröztem a Patkó festményt, és mellé tettem Derain festményének megfelelő részletét, a jobb oldalon.)

 

Homage művészről művészre… egy természetes ösztön, mely örökké tart. Sokszor nem kell odautaznod, hogy érezz és láss egy helyszínt, főleg manapság! Máskor hiába is utaznál! Olyannyira, hogy egyes helyszínek, mint pl. Derain “vad” stílusú képének vidékies tája, és Csontváry pink villája, örökre eltűntek, és ezek a látványok érzékeny emberek egyedi művészetében élnek tovább. Már hiába mész L’Estaque-ba, hogy megállj a kanyarodó út mellett és lenézz a fák alatt serénykedő vagy pihenő emberekre. Inkább nézz Derain alkotására, ha inspirációt keresel. Atrani, a Sárkány Folyó Völgyében, különösen szerencsés falu, hiszen alapvetően megőrizte eredeti szépségét, és a mai napig gazdagodik a művészi kreativitás által, mert ma is inspirálja a művészeket.

Úgy vélem, sőt, teljesen biztos vagyok abban, hogy Patkó Károly festményének korrekt helyszíne és címe nem “San Vito”, hanem “Atrani“.

 

Atrani a múltban

Atrani a múltban

 

 


Saphier Regina: Közös és “vad” kalandom Berény Róbert festőművésszel Monaco-ban

a., Remake of Róbert Berény’s Monaco Painting by Regina Saphier 2015 (Freehand Digital Drawing & Freehand Digital Painting) b., 3 Sunflower Street with Cherry Blossoms by Regina Saphier 2015 (Freehand Digital Drawing & Freehand Digital Painting) c., Venice with Lemon Tree by Regina Saphier 2015 (Freehand Digital Painting) d., Monaco Rue des Iris by Regina Saphier 2015 (Freehand Digital Painting) e., Lake Como by Regina Saphier 2015 (Freehand Digital Painting)

a., Berény Róbert Monaco-i háztetőinek digitális szabadkézi rajz és festmény tanulmánya (“digital remake”), Saphier Regina 2015
b., Napraforgó utca 3. cseresznyevirágokkal, Saphier Regina 2015 (szabadkézi rajz és festmény digitális médiumra, saját digitális fotó alapján)
c., Velencei tükörtér citromfával, Saphier Regina 2015 (szabadkézi festmény digitális médiumra, virtuális eszköz: Google Street View)
d., Monaco-i mese, Rue des Iris Saphier Regina 2015 (szabadkézi festmény digitális médiumra, virtuális eszköz: Google Street View)
e., Lake Como Saphier Regina 2015 (szabadkézi festmény digitális médiumra, virtuális eszköz: Google Street View)

 

Saphier Regina: Közös és “vad” kalandom Berény Róbert festőművésszel Monaco-ban

Pár héttel ezelőtt digitálisan megfestettem a Berény Róbert féle Monaco-i házakat (először készítettem egy remake-et, aztán valami ennél is váratlanabb alkotással leptem meg magam, és ha végigolvasod a szöveget, te is meglepődhetsz). Festeni tanulni támadt kedvem (digitális eszközökkel, egész pontosan egy Samsung Galaxy Note 10.1 Tablet-vel és az ArtRage androidos verziójával). Régen az enyém volt az eredeti festmény és imádtam (műtárgy piaci értelemben nem sokat ért amikor az enyém lett, de láttam, éreztem, hogy nagyon jó kép és szerettem… hosszú ideig a hálószobám falán lógott, és minden nap nézegettem).

 

Az eredeti Berény és a vászonra nyomott fotó reprodukció.

Az eredeti Berény és a vászonra nyomott fotó reprodukció.

 

A szívem szakadt meg, de végül eladtam (piaci értelemben a kép az idő múlásával egyre értékesebb lett, miközben a művészi értéke stabil maradt… mert mindig is jó kép volt, csak sajnos a legtöbben vakok ugyebár, maguktól nem látják meg a jó képet és csak divatokat követnek…). Mivel ez volt a kedvencem, a Monaco festményről most egy kiváló minőségű vászonra nyomott fénykép reprodukció van a nappalim falán a régi keretben, hogy az élmény valamilyen formában meglegyen… hogy minden nap láthassam.

Kezdjél vadul festeni!

Amikor pár hete rám tört a digitális festési vágy (teljesen kezdő vagyok), úgy döntöttem, hogy komolyabb kihívás gyanánt először ezt az alkotást festem meg a magam módján és ezt azonnal meg is tettem (2015 júliusának végén). Érdekes, hogy mennyit tanultam ezáltal a fiatal (18 éves) Berény Róbert Fauve (a “Vadak” egyik képviselője) festészetéről és a kép részleteiről. Szeretem a Côte d’Azur és a Belle Époque építészetét, az épületek otthonos formáját, a déli színeket a falakon, az erős napfényben. Ideális környezet, ha az ember festeni tanul. Egyszerűen festői. Úgy döntöttem, digitális neuro Fauve leszek (nem az akadémikus tanulás, hanem az ösztönös, vizuális ráérzés és inspiráló gyakorlás útját választottam, vagyis helyből elkezdtem színes, mozgalmas vagy meditatív képeket festeni), hiszen nem véletlen, hogy Berény Monaco-i házait annyira szeretem. Berény a gazdag érzelmi tér, a személyes, bensőséges aura festője. Ráadásul amikor festményeket böngészek, automatikusan ennek a korszaknak a képei ragadnak meg. A Google Street View-ban bebarangoltam Monaco-t, és ezt a Föld más városaival és tájaival is sokszor megtettem már, az elmúlt évek során. Rájöttem, hogy a Google vizuális szolgáltatásai nemcsak látvány, ingatlan és pl. séta helyszín vadászatra jók, hanem kiváló vizuális inspirációt biztosítanak egy technológia kedvelő és művész hajlamú ember számára. Persze az is sokat segít, hogy beutaztam a világot és pl. hónapokat töltöttem a Côte d’Azur-ön a húszas éveim közepén.

Ha már erre járok… megkeresem… és meg is találom!

Tehát, mint feljebb írtam, nagy élvezettel megrajzoltam és megfestettem Berény Monaco-i házait a magam kezdő módján. Kicsivel később, 2015 augusztus 15-16-án lefestettem a Monaco-i Rue des Iris-t (csak hétvégenként festek) és augusztus 18-án kitettem a fabeookon egy pár ismerősnek (“mesés vadasan”… szeretem, hogy a képeim mese illusztrációkra emlékeztetnek… fejben hatalmasnak látom őket…).

Gondoltam, ha már “erre járok”, megkeresem, hogy Berény hol festette a Monaco-i házakat. Szeretem az ilyen detektív élményeket. A pontosításhoz a Google keresőt, illetve a Google Maps, Earth és Street View ingyenes szolgáltatásait használtam. Berény életmódja, a festményen lévő épületek, és a város struktúrája alapján a Port Hercule közelében keresgéltem és mint már annyiszor, megvalósítottam a lehetetlent: mint a villám, megtaláltam a konkrét háztetőket, és az épületeket! Megvan, megvan, megvan! – kiáltoztam hangosan és boldog voltam! 🙂 Nagyon nehéz volt megállni, hogy addig ne meséljem el senkinek, míg Szeptember elején meg nem jelentettem a történetet itt a blogomon (angolul és magyarul). Nem akartam elaprózni az élményt.

Mindjárt elmesélem a részleteket, de előbb teszek egy rövid kitérőt, hogy helyek és emberek sikeres felkutatásáról és a vizuális térérzékelési képességről beszéljek (hogy ez a Monaco-i eset ne árválkodjon itt önmagában, mintha ez lenne az első… mert nem ez az első).

Nyomozok…

Volt már rá példa, hogy 50 éve Magyarországról eltűnt embert találtam meg Kanadában, pedig időközben több nevet is használt (nem béreltem fel senkit, magam végeztem a kutatást). Pechjére azzal a képességgel kerestem, amivel ő el akart tűnni… Előtte egy 80 éve Ausztriából világgá ment másik embert is megtaláltam Amerikában… mindkettővel találkoztam is később, Toronto-ban és San Francisco-ban (de ez egy mellékszál… valamikor a kilencvenes évek végéről, a kétezres évek legelejéről… most nem megyek bele a részletekbe). Mondom, szeretek nyomozni.

 

"Le Pin Parasol" avagy Mandula Fenyő Caprin Saphier Regina 2015 szabadkézi rajz és festmény, digitális médium, Pinterest-en talált fotó alapján

“Le Pin Parasol” avagy “Mandula Fenyő Caprin” Saphier Regina 2015 (szabadkézi rajz és festmény digitális médiumra, Pinterest-en talált fotó alapján)

Pár napja egy Mandula Fenyőt festettem meg, és a Pinterest fotó alapján csak annyit tudtam, hogy Capri-n van valahol… 5 perc Google Earth kutatás után egy az egyben megtaláltam a konkrét fát és látványt. Ez egy adottság, amit jó ideje fejlesztek. Anno, amikor lakást kerestem, az ingatlanosok rémálma voltam, mert minimális vizuális mintázat alapján képes vagyok megtalálni a hirdetett ingatlanokat… és nem csupán Budapesten. (Ha nem találod a Mandula Fenyőt és az utat Capri-n, akkor itt a megfejtés, csak ki kell jelölnöd a kettőspont utáni részt, de előbb próbáld meg megkeresni a Google Earth segítségével… hidd el, jó játék: Via Krupp)

Mit ér itthon, ha egy nő vizuálisan intelligens? Semmit!

Emlékszem, a kilencvenes évek közepén, a Városmajor utcában (ami ugyebár Berény miatt is releváns), Budán volt egy fejvadász cég és ott írattak velem egy Stanford-Binet intelligencia tesztet, melynek sok vizuális és verbális komponense volt. Órákig ültem egy szobában, és teszt lapokat töltögettem ki. Annyit mondtak, amikor rákérdeztem, hogy “a legmagasabb kategóriába” kerültem a tesztek alapján. Mást nem mondtak. (Azóta sem hallottam róluk. Jellemző. Végtére is kinek kell egy tehetséges nő ebben az országban, aki képzett, átlát a szitán, jó a térlátása, jól kommunikál, szorgalmas, sőt, szinte megszállottja a feladatainak, van belső motivációja és intelligensen gondolkodik…? Felesleges az ilyen luxus! Nem igaz? Arra is emlékszem, hogy merészen kb. 200 000 Ft-os fizetési igényt írtam be… mondom, egy fejvadász cégnél, ahol arra jutottak, hogy meglehetősen intelligens vagyok. Hát hogy is képzeltem én ezt egy kicsinyes és paternalista országban, a húszas éveim közepén, angoltudással és üzleti képzettséggel… na de erről ennyit.)

Térjünk vissza a Monaco-i kalandomhoz Berény Róberttel!

Íme a saját feladványom eredménye: Szerintem a Rue Princesse Antoinette kikötői sarkához közel lévő villák udvari, vagyis északi fekvésű, hátsó homlokzatai láthatók Berény Róbert Monaco-i házakat ábrázoló 1905-ös festményén. A festő a Boulevard Albert 1er 23-as szám alatt lakhatott (vendégeskedhetett) és az épület hátsó teraszán festett egy napfényes téli, egész pontosan decemberi délelőttön (ha jól gyanítom, a terasz a harmadik emeleten van), hacsak le nem fényképezte a látványt, ahogy egyes kortársai tették, mint pl. Pierre Bonnard (megjegyzés: Bonnard hatalmas vásznakat tett a műterme falára és csak a kép elkészültekor vágta körbe az eredményt, hogy ne a vászon mérete határozza meg a képet, hanem a kép tartalma szabja meg a végső vászon méretet… ez azért is érdekes, mert az ArtRage windows-os verziójában a digitális vászon mérete megnövelhető, ha nem elég a tér… a sokkal olcsóbb androidos verzióban nincs ilyen lehetőség).

 

Automobile Club Monaco - A festő a Boulevard Albert 1er 23-as szám alatt lakhatott (vendégeskedhetett) és az épület hátsó teraszán festhetett egy napfényes téli, egész pontosan decemberi reggelen

Automobile Club Monaco – A festő a Boulevard Albert 1er 23-as szám alatt lakhatott (vendégeskedhetett) és az épület hátsó teraszán festett egy napfényes téli, egész pontosan decemberi délelőttön. (Forrás: Google search)

 

Rue Princesse Antoinette Monaco-ban - A Berény féle Monaco képen látható villák déli, utcai homlokzatai ma. A festményen az udvari, tehát északi homlokzatok láthatóak.

A Rue Princesse Antoinette Monaco-ban – A Berény féle Monaco képen látható villák déli, utcai homlokzatai ma. A festményen az udvari, tehát északi homlokzatok láthatóak. (Forrás: Google Street View)

 

A Berény féle inspiráló Monaco-i udvar az űrből. Berajzoltam Berény nézőpontját is, azoknak, akiknek nem a térérzékelés az erőssége. (Kutatás, szöveg, képanyag gyűjtés: Saphier Regina 2015 augusztus)

A Berény féle inspiráló Monaco-i udvar az űrből. Berajzoltam Berény nézőpontját is, azoknak, akiknek nem a térérzékelés az erőssége. Még az üvegtéglák elhelyezkedése is jól kivehetők az űrből. A képet eredetileg angolul tettem közzé, ezért most is ezt a képet használom, az angol szöveggel. (Kutatás, szöveg, képanyag gyűjtés: Saphier Regina 2015 augusztus) (Forrás: Google Earth)

 

 

Vizuális Update: "The Secret Garden in Monaco" by Regina Saphier 2015. Szeptember 7., Szabadkézi festmény, digitális médiumon. (Ezt a festményt a helyszín megtalálása után festettem, a Rue Grimaldi felől. Megjelennek rajta: a saját világlátásom, Berény kézjegyei, és a helyszín mai állapota. A szinergia egyfajta mesevilágot nyit meg a szemlélő előtt. Bevallom, meglep, hogy 6 héttel az első festői próbálkozásom után erre vagyok képes, különösen úgy, hogy csak hétvégenként festek.)

Vizuális Update: “The Secret Garden in Monaco” by Regina Saphier 2015. Szeptember 7., nappali verzió, szabadkézi festmény, digitális médiumon. (Ezt a festményt a helyszín megtalálása után festettem, a Rue Grimaldi felől. Megjelennek rajta: a saját világlátásom, Berény kézjegyei, és a helyszín mai állapota egy új szemszögből. A szinergia egyfajta mesevilágot nyit meg a szemlélő előtt. Bevallom, meglep, hogy 6 héttel az első festői próbálkozásom után erre vagyok képes, különösen úgy, hogy csak hétvégenként festek.)

 

Vizuális Update: "The Secret Garden in Monaco" by Regina Saphier 2015. Szeptember 7., Éjszakai változat, szabadkézi festmény, digitális médiumon.

Vizuális Update: “The Secret Garden in Monaco” by Regina Saphier 2015. Szeptember 7., éjszakai változat, szabadkézi festmény, digitális médiumon. Az éjszakai változatot jobban szeretem, mint a nappali verziót, mert így a látvány álomszerűbb és titokzatosabb.

 

A Berény képén látható üvegtéglák hasonlóak lehettek 1905-ben.

A Berény képén látható üvegtéglák hasonlóak lehettek 1905-ben. (Figyelem! Ez NEM az az üveg tető, csak hasonló!) (Forrás: Google search)

A Rue Grimaldi felől látszik, hogy az udvar még ma is jellegzetesen zsúfolt és szabálytalan, az épületek itt-ott egymásra torlódnak (van, amit azóta valamennyire átépítettek és mindent többször átfestettek, illetve meglehet, hogy Berény némiképp érzelmi alapon határozta meg az épületek viszonyát, az arányokat és a színeket… de az eredmény nagyon élethű, ezt ma is tisztán lehet látni… a lényegi építészeti struktúrák változatlanok). Az űrből készült felvételeken jól látszik a belső udvar struktúrája és tisztán kivehető, hogy Berény 110 évvel ezelőtt milyen látószögből festette meg a villák belső udvarra néző színes falait. A látvány valamennyire megváltozott, de a hangulat éppen olyan álmatag (ma talán egy kicsit letisztultabb, polgáribb, sőt sterilebb)… az épületek karaktere ma is a Boldog Békeidők századfordulós hangulatát idézi. Csodás, hogy a festményen balra látható üvegtégla/üvegtető részlet is megvan (a fenti üvegtégla kép csak illusztráció, nem a Berény féle épületben van).

A világot virtuálisan is felfedezheted!

Oda sem kell menni, hogy az ember megtalálja, elemezze és bemutassa egy kép eredeti témáját (vagy hogy megfesse), pl. egy festmény külső helyszínét (vagy hogy új festményt fessen egyéb nézőpontokból). Amikor már láttam, hogy hol van a konkrét háztömb, körbejártam a blokkot és a címek alapján fényképes lakás hirdetéseket kerestem a Google-ben, illetve olyan rések után kutattam az épületek között, melyeken át be lehet látni a házak közötti udvarba. Több fotót és egy meglehetősen széles rést is találtam két épület (a Rue Grimaldi 44. és 42.) között, melyen át látszik az udvar.

Berény vizuális inspirációjának egy kis szeglete Anthony Burgess régi lakásából is látható (a Rue Grimaldi 44-es számú ház legfelső emeletéről). Döbbenetes, hogy miközben Pasaréten egy 60 nm-es lakás 30 millió Ft körül van, addig egy ugyanekkora lakás a Berény féle környéken, Monaco-ban ma 500 millió Ft körüli áron eladó… És ezt akkor sem engedheti meg magának az ember kis hazánkban, ha a legjobbaktól tanul festeni, amilyen Berény Róbert (aki 1905-ben már egy éve tanult festeni). Szerencsére élvezetes kalandokban online is részünk lehet, ha megvan hozzá a képességünk, a fantáziánk és a türelmünk.

 

A Monaco-i Berény féle udvar belső a Rue Grimaldi 44. felől

A Monaco-i Berény féle udvar belső a Rue Grimaldi 44. és 42. felől… a festményen látható épület a fekete (és a kevésbé látható kék) télikabáttal ma sárga és nem piros… (Forrás: Google Street View)

 

Monaco - a Berény féle udvar belső a Rue Grimaldi 44. felől... régebbi fotó... a sárga épület pár éve még barackszínű volt...

Monaco – a Berény féle udvar belső a Rue Grimaldi 44. és 42. felől… egy régebbi fotó… a sárga épület pár éve még barackszínű volt… (Forrás: Google search)

 

Berény Monaco-i udvara Anthony Burgess régi lakásából is látható a Rue Grimaldi 44. legfelső emeletéről. Burgess anno megvette mindkét emeleti lakást és összenyitotta őket. Ilyen csodás helyeken laknak a disztopikus jövőképeket vizionáló művészek...

Berény Monaco-i udvara Anthony Burgess régi lakásából is látható a Rue Grimaldi 44. legfelső emeletéről. Burgess anno megvette mindkét emeleti lakást és összenyitotta őket. Ilyen csodás helyeken laknak a disztopikus  jövőképeket vizionáló művészek… Berény udvara és házai a jobboldali ablakon át láthatók (minimális mértékben). (Forrás: Google search)

 

Berény Monaco-ja és az ablak részlet a fekete és a kék télikabáttal - Saphier Regina okos-telefon fotó 2015

Berény Monaco-ja és az ablak részlet a fekete és a kék télikabáttal  – Saphier Regina okos-telefon fotó 2015

 

Úgy gondolom, hogy művészettörténeti szempontból izgalmas és komoly felfedezést tettem. Angolul már korábban megírtam ezt a történetet, egy sokkal komplexebb és hosszabb esszé részeként, melyben olyan témákat feszegetek 8000 szóban, mint: “az eredeti” szubjektív fogalma régen és ma, a digitális és a tradicionális festészet eredetisége, a művészi és a piaci érték, a “virtuálisan inspirált” digitális szabadkézi rajz és festészet (amit magamnak találtam ki), a zsigeri önképzés a digitális festészetben, illetve a felnövő és feljövő “digitális bennszülöttek” és a lassan elsorvadó és kihaló “digitális bevándorlók” közötti fokozatos hatalomváltás (én ma valahol a két világ között létezem).

Szívesen írtam meg ezt a történetet magyarul, de a sokkal komplexebb angol verzió, melynek megírása egy teljes hetet vett igénybe, sokkal nagyobb élmény volt (na jó, több is volt az, mint egy hét, csak én itt egyfajta különös időtlen zen állapotban létezem és ez egy meglehetősen összetett történet). A végén egyenesen euforikus állapotba kerültem, ami akkor történik meg velem, amikor a legjobb szövegeimet írom, flow állapotban. Ezt az esszét is egy merő kedvtelésből írtam, ahogy az összeset. Ha tetszett, add tovább… like, share, comment… Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem, hogy sikerült egy emlékezetes élménnyel gazdagítanom az életedet.

UPDATE!

Ha az izgalmas (angolul és magyarul is megírt) történetem nem lenne elég, mely szerint megleltem (régi tulajdonom) Berény Róbert (a magyar Vadak képviselője) “Monaco-i Háztetők” című festményének Monaco-i helyszínét, nos bármikor tudom fokozni az izgalmakat!

Barki Gergely, az első számú Berény szakértő, ugyanakkor volt Monaco-ban, mint amikor én is ott nyomoztam, de nem tudtunk egymásról! Én Berény hatására éppen arrafelé festegettem a Google Earth és Street View segítségével és nyomoztam, hogy hol lehet az udvar. Gergely (nagyon helyes családja kíséretében) egy nemrég előkerült festmény kapcsán nyomozott (melyet a fiatal Berény a Monaco-i kikötőben festett, akkoriban, amikor a Monaco-i háztetőket is festette), és kereste az udvart.

Mint kiderült, 15 éve (a korábbi otthonomban, ahol a Monaco-i háztetők megtekinthetőek voltak) mi már találkoztunk. Gergely nem hitt a szemének, amikor hazatérése után véletlenül ráakadt a blogomra (egy Google keresés során) és benne az udvar fotóira, az űrfelvételre, és a történetemre. Azt írta, hogy ő is lefotózta az udvart, de csak akkor volt 1000%-ig biztos benne, hogy a megfelelő udvart lelte meg, amikor elolvasta a blogomat.

Boldog vagyok, hogy ez a történet egyre jobb lesz! Gergely ma (2015. Szeptember 21-én) tartott egy előadást a Virág Judit Galéria sajtótájékoztatója során, és prezentációjában kitért a blogomra is. Annyira lelkes volt, mintha mi ketten rokonok lennénk, és ez nekem nagyon jólesett! Jó érzés olyan emberrel levelezni, akinek hasonló élménye volt, és aki képes értékelni az eredményeimet. Ha lenne vér szerinti testvérem, jó lenne, ha ilyen lelkes ember lenne!

 

Régi fotók a Berény féle Monaco-i környékről:

Monaco anno Rue Grimaldi

Monaco anno… Rue Grimaldi… a kikötő közelében… (Forrás: Google search)

 

Monaco anno Rue Grimaldi

Monaco anno Rue Grimaldi (Forrás: Google search)

 

Végül a kerület manapság:

La Condamine Monaco (2010-ben)

La Condamine, Monaco (2010-ben) (Forrás: Google search)

 

Monaco Hafen

A Monaco-i kikötő 2014-ben (Forrás: Google search)


Saphier Regina: Emberi Sejtések az Üvegszilánk Tengerben

Saphier Regina: Emberi Sejtések az Üvegszilánk Tengerben

 

Megaparsec-ről megaparsec-re, avagy igazán kis lépés az emberiség…

Kritikus, de optimista futurista vagyok, és az utópiákat irányjelzőknek tekintem.

Ez a blog bejegyzés nem az Univerzumról szól, hanem a világnézetemről, de az Univerzumról is megtudhatsz valamit, ha érdekel.

Ars Poetica… pillantás önmagunkra és az életünkre az Univerzumban, a helyi és a Föld-i társadalmunkban, az internet korában, miközben Magyarországon (vagy bárhol) élünk… gondolkodó és érző lények vagyunk… avagy mindenki lehet jobb, ha felemeli a fejét, körülnéz és tudatos emberként él.

 

Galaxissal a Nárcizmus Ellen

Kiváló lelkigyakorlat az Androméda Galaxist ultra finom felbontásban látni… 2 és fél millió fényévre van (ennyi évig jön onnan ide a fény, ami ugyebár a leggyorsabb dolog az Univerzumban, bár a “téridő” maga tágulhat gyorsabban, mint a fény maximális sebessége, de nem a mi Galaxisunk tárgyi valóságában… mi a Laniakea Supercluster viszonyrendszerében élünk)… Az Androméda Galaxisban sok milliárd naprendszer vanés sok sok sok milliárd ilyen galaxis van az UniverzumbanMinden öntelt, nárcisztikus diktátornak az alábbi videót kellene újra és újra levetíteni, hogy tudják, semmit sem számít az erőlködésük. Semmit a világon. Még annyit sem, mint ez a pont itt: “.” De hogy még “pontosabb” legyek, az egész emberiség erőfeszítései és létezése sem haladja meg az előbb említett pont mértékét az Univerzum léptékében. Nem az ember a porszem, hanem a Föld. Vagy hogy fokozzam, nem a Föld a porszem, hanem a (naprendszernek közepes méretű és galaktikusan mellékes) Naprendszerünk.

Csodás képek… több millió éves fényből… az a sok fényes pötty, mind egy-egy Nap a maga Naprendszerével… bolygókkal és lehetséges életformákkal… szinte lehetetlen, hogy ilyen rengeteg Nap körül ne alakulna ki élet máshol is… és ez csak egy galaxis a megszámlálhatatlanul sokból…

.

Bevezetés az Univerzum Sokkoló Léptékébe

Az adatokat főleg angol nyelvű wiki oldalakról mazsoláztam ki.

Milky Way (a Tejútrendszer, vagyis a Galaxisunk, melyet még egyetlen ember sem látott kívülről)
Stars: 200–400 billion (magyarul ennyi milliárd, a Napunkhoz hasonló csillag van benne)
Age: 13.2 billion years (kicsit fiatalabb, mint az Univerzum, ami már 13,82 milliárd éves, a tudomány mai állása szerint)

Andromeda Galaxy (az Androméda Galaxis, az egyetlen a Földről szabad szemmel is látható galaxis)
Stars: 1 trillion (magyarul 1 billió csillag van benne)
Age: 9 billion years (“csak” 9 milliárd éves, fiatalabb, mint a Tejútrendszer)

(Note:
az amerikai billion = magyarul milliárd
az amerikai trillion = magyarul billió; továbbá angolul a tizedes törtek egész és tört részeit ponttal, magyarul vesszővel választjuk el.)

Az Univerzumban a tudomány mai állása szerint 100 milliárd galaxis van… na jó, 2016 óta több mint 1 billióról beszélnek (ez a Látható Univerzumra vonatkozik… az Univerzum sokkal nagyobb, mint a “Látható Univerzum”… bár van, aki máshogy gondolja… de ebbe most nem mennék bele).

Az Univerzum 13,82 milliárd éves. Földünk úgy 4,5 milliárd éves… a Nap néhány milliárd év múlva vörös óriássá fúvódik majd fel, és elnyeli a Földet (majd még később a Nap fehér törpe lesz, stb…). Szóval olyan mindegy, hogy kit hova temetnek (a villanásnyi érzelmi tényezőkön túl), mert idővel mind megyünk vissza az atomi körforgásba… a quantum “levesbe” (… ami ki tudja hány dimenziós?). Mint említettem, 1 billiónál is több galaxis van a Látható/Megfigyelhető Univerzumunkban (ez csak egy becslés, mert lehet, hogy sokkal több)… Ha mindet kivonjuk, az összes anyagot, és csak a “Sötét Anyag” és a “Sötét Energia” marad, az univerzum akkor is ugyanolyan lesz, annyira keveset számít benne 1 billió galaxis anyaga, sok sok sok billiónyi csillagrendszerrel. Az évmilliárdok múlásával az Univerzum-ban található galaxisok annyira eltávolodnak majd egymástól, hogy nem látunk majd át egyikből a másikba… a legtöbb galaxis fénye örökre eltűnik majd a szemünk elől (egész pontosan a műszereink “szeme” elől)… Akik akkoriban élnek, nem tudják majd, hogy a mi időnkben az égbolt tele volt csillagfénnyel… nem tudnak majd nagy léptékű méréseket sem végezni, mert nem lesz minek a vörös eltolódását megmérni (egy távoli galaxis vöröseltolódása azt jelzi, hogy milyen mértékben távolodik… vagyis hogy a tér milyen gyorsan tágul a konkrét galaxis és a Tejút között)… Nem tudjuk, hogy: az Univerzum örökké tágul-e majd, vagy egy nap elkezd összehúzódni, összeesni és/vagy összeomlani…?

Az már biztos, hogy ekkora Univerzumban (ilyen sok Galaxissal, Naprendszerrel, és a hozzájuk rendelt borzalmasan sok bolygóval) kell/kellett legyen szerves, sőt, intelligens élet máshol is, főleg mivel az élet kialakulásának alapvető kvantumos és fraktál alapú mechanizmusai, a kémiai alapanyagok és a fizikai illetve matematikai törvények máshol is jelen kell, hogy legyenek, ha egy ilyen mellékes bolygón jelen voltak és vannak, mint amilyen a Föld.

Ennyivel forog a Föld a saját tengelye körül: 1 674,4 km/h
Ennyivel keringünk a Nap körül: 107 229 km/h
A Napunk (így a Naprendszerünk) sebessége a Galaxisunk közepéhez képest (más számítások szerint ennél is gyorsabb): 720 000 km/h

A Föld Nap körüli sebességét és a Nap-nak a Galaxisunk közepe körüli sebességét egyszer meglepően jól megtippeltem, amikor a legjobb barátom megkérdezte, hogy szerintem mennyi. Az elsőt 100 000 km/h-ra, a másikat kb. 1 millió km/h-ra tippeltem. Milyen furcsa, hogy az ember ilyesmire ráérezhet.

.
“Mindig is Űrutazáson Vettél Részt, Csak Nem Vetted Észre.”

A Tejútrendszer, vagyis a saját galaxisunk sebessége az Univerzumban (ez nem forgás, hanem haladás a térben): 2 200 000 km/h. Egyszerűen fogalmazva, már régen nem ott vagyunk, ahol megszülettünk, és oda már soha senki sem térhet vissza. Én pl. minimum 820 milliárd km-re vagyok a születésem “helyétől” az Űrben, ha jól számoltam. Gyors vagyok, na! Mind gyorsak vagyunk, csak nem érzékeljük.

Az Univerzum eszeveszett sebességgel tágul. A tér (és ilyenkor mindig a téridő szövetére gondolok) 3 261 633,44 fényévenként, tehát bő 3 millió fényévenként (ami 1 megaparsec-nyi távolság) több mint 270 000 km/h-val tágul… (A Tejútrendszer és az Androméda Galaxis 1 megaparsec-en belül vannak…)

Ha valami már 2 megaparsec-re van, az 2 x 270 000 km/h-val távolodik tőlünk. Ami 10 megaparsec-re van, az már 2,7 millió km/h-val távolodik… nem az anyag, hanem a tér tágul. Ha te ilyen gyors lennél, akkor “elugorhatnál” az Androméda Galaxisba kevesebb, mint egy óra alatt…

Egyszer az egyik családtagom azt a nyilvánvaló tényt ecsetelte, hogy az emberiség jelenleg éppen arra készül, hogy elhagyja a Földet és űrutazásra induljon, más planéták meghódítása céljából, stb. … Mire én ezt válaszoltam: “Mindig is űrutazáson vettél részt, csak nem vetted észre.” Meglepődött és nevetett, ráébredt, hogy így van… pedig még nem is olvasta ezt a blogomat… ha elolvassa, akkor érti majd meg igazán, hogy miről is beszéltem.

A látható univerzum átmérője 93 milliárd fényév vagyis 28 000 megaparsecs (Mpc)… Akkor, ha jól számolom, 270 000 km/h x 14 000 Mpc = 3 780 000 000 km/h… ennyivel távolodnak a legtávolabbi látható objektumok (a sugár értéke elég, mert a Látható Univerzumnak a közepén vagyunk, mivel ez “a mi” Látható Univerzumunk)… A fény max. sebessége 1 080 000 000 km/h légüres térben… Akkor a legtávolabbi látható tér rész három és félszer gyorsabban távolodik tőlünk, mint a fény maximális sebessége, ami felénk közeledik? (Az Űr nagyrészt “Sötét” Anyag és “Sötét” Energia… a tudósok nem tudják, hogy mi is az a “Sötét Anyag” és a “Sötét Energia”… és a kvantum fizika szintjén is elvesztik a fonalat.) A távoli fény ideér, mert az eszeveszetten táguló “téridő” fényévmilliókon át szinte “kipattan alóla”, “elsüvít mellette”…? (Nem állítom, hogy ezt itt 100%-ban értem. Nem tudós vagyok, hanem kíváncsi, de lefogadom, hogy akadnak tudósok, akik ezt szintén nem teljesen értik.) Ráadásul mivel az Univerzum főleg légüres tér, ezért a fény általában a maximális sebességével tud haladni… néha évmilliárdokon át (esetleg hatalmas égitestek gravitációja tudja lelassítani, hogy egy példát említsek). Néha nem 8 perces napfény, hanem mondjuk 8 ezer éves, 8 millió éves vagy 8 milliárd éves fotonok jutnak a szemünkbe… főleg éjjel érzékelhetjük a kis “szakállas” fotonok (nappal a napfény dominál)… és sokszor már régen nem létező csillagok szellemképét közvetítik, egy 8 perces foton frissességével. Persze a 8 perces foton sem 8 perces… mert sokkal hosszabb ideig dolgozta fel magát a Nap felszínének közelébe, hogy aztán útra keljen és pár perc alatt ideérjen a Földre.

.
100 Éve az Univerzumot még Galaxis Méretűnek Hitték

Pár hónapja valaki azt kérdezte tőlem, hogy “minek a Multiverzum elmélet, hiszen nem elegáns és felesleges”… Ez olyan, mintha azt kérdeznéd, hogy miért kellene több Bolygó, több Naprendszer vagy több Galaxis… Tudd, hogy alig száz éve még azon vitáztak, hogy az Univerzum akkora-e, mint a Tejútrendszer, vagy sokkal nagyobb? Akkor is volt sok olyan ember, aki szerint “az Univerzum nem lehet nagyobb, mint a Galaxisunk”, és akkor “minek is multi galaktikus elméleteken agyalni”… de ezen már szerencsére túl vagyunk. (Note: Hogy a párhuzamos avagy parallel univerzum elméletet vagy a többszörös avagy multiverzum elméletet tartod feleslegesnek, az teljesen mindegy, mert ötletes, felszabadult, játékos gondolkodás nélkül nem megyünk semmire, anélkül nem lehet felfedezéseket tenni.)

Aki meg azt kérdezi, hogy minek ilyenekkel foglalkozni, az nem tudja, hogy a matematika, a fizika, a kémia, a biológia, és minden technológiai fejlődés a felfedező és gondolkodó emberek szellemi terméke, akik soha nem állnak meg és mindig kérdéseket tesznek fel, és folyton elképzelnek még ismeretlen lehetőségeket, keresik a bizonyítékokat, az összefüggéseket, a mérési módszereket, a bizonyításokat, és nem ragadnak le a meglévő válaszoknál. Akár meghalni is képesek a tudásért és az igazságért. Az emberiség az ilyen embereket előszeretettel gyilkolta le a fafejű dogmák védelmében, de minimum szívesen gyötrik őket éjjel-nappal valami hétköznapi átlagos butaság, egyoldalúság és tudatlanság mentén. Ma is előszeretettel lehetetlenítik el a haladó, kíváncsi és kreatív gondolkodású embereket, akik képesek mindent feladni, hogy gondolkodhassanak. “Miért nem vágsz fát gondolkodás helyett…?” – kérdezik… vagy: “Ha családod lenne, nem gondolkodnál ennyit.” vagy “Bezzeg, ha csak az önfenntartó pénzkeresésre koncentrálnál, nem gondolkodnál ennyit.” De bizony a gondolkodó ember minden körülmények között elsősorban gondolkodó. Az értelmesebb társadalmak a saját jól felfogott érdekükben támogatják a gondolkodó és másokat tudással fejlesztő polgáraikat, sőt, elcsenik más társadalmak gondolkodásra hajlamos tagjait, ha csak tehetik. Elég kevés ilyen társadalom van… és a magyar társadalom biztosan nem ilyen.

Egy Történet

Alfred Binet, aki a gyerekek szellemi fejlődését vizsgálta, egy nap azt mondta a nőnemű munkatársának, hogy soha sem lesz belőle jó és sikeres szakember, ha férjhez megy és gyerekeket szül. Ez, bár elég rémes megjegyzés egy férfi tudóstól egy nő felé, főleg a gyerekek fejlődését vizsgáló szakembertől… attól még sajnos nem alaptalan meglátás. A bökkenő csak az, hogy ezt Binet bő 100 évvel ezelőtt mondta Franciaországban… ahol akkoriban Marie Curie pl. kétgyerekes és egy db Nobel díjjal rendelkező tudós és özvegy lehetett… de mint tudjuk, ő egészen kivételes eset volt és mellesleg, két hónappal Binet halála után, Franciaországban akadt egy Lengyel nő, akinek két Nobel díjat adtak összesen… vagyis mindent lehetne, csak felvilágosult társadalmi és anyagi támogatás kellene hozzá, ami Marie Curie-nek nem annyira volt, bevándorlóként… de a férjével tudósként már megkapta a támogatást, és később saját jogán is… Ha nem lett volna se férje, se gyereke, de lett volna kellő támogatása, ki tudja, hogy még mi mindent adott volna az emberiségnek!?

Ha egy nő a mai magyar társadalomban nem akar sem valakinek a felesége, sem egy halom gyerek édesanyja lenni (miközben kifejezetten szereti a gyerekeket, a nyitott gondolkodásukat, míg többségükben tönkre nem teszik őket a korlátolt társadalmi elvárásokkal), sem munkahelyi rabszolga nem akar lenni… tehát ha egy nő inkább az Univerzummal, a társadalom vagy az emberi szervezet működésével, vagy éppen egy épület dekoratív ábrázolásával akar foglalkozni, miközben teljesen intézmény (és férj) független, akkor azt a nőt anomáliaként kezelik, a mai napig, és gyakorlatilag nulla az önálló létezésének az esélye. Ez szégyen! Itthon általában 100 éves társadalmi elmaradásban vagyunk.  “Lógunk” a földgolyón, az életünk egy pillanat a végtelenben, és mégis vannak olyan idióták, akik a mai napig foggal-körömmel ragaszkodnak az elavult fogalmakhoz, nézetekhez, és berendezkedéshez, és még ma is megengedik a diktátornak, hogy a társadalom testén élősködjön.

Addig is, vessünk egy további hosszú és elmélyült pillantást Önmagunkra, ebben a végtelen nagy kontextusban.

.
A Földönkívüliek Valójában “Univerzumon-belüliek”, Mint MI… és Nyakunkon a Gépek Kora… az “MI”… avagy a Mesterséges Intelligencia

Az első (univerzum) “idegen” és (az emberhez képest) intelligens életformát talán éppen mi magunk hozzuk létre a Mesterséges Intelligencia és a Robotika síkján. Ebből is látszik, hogy az Univerzumtól valójában szinte semmi sem idegen, mindennek az alkotó részei ott hevernek szanaszét, mint egy Lego-s dobozban, csak rá kell jönni, hogy mi mire és hova való. Csillagpor vagyunk egy ki tudja pontosan hány dimenziós, száguldó, felfoghatatlan közegben… miközben a kvantum fizika olyan bizarr, hogy a tudósok azon a szinten is hamar elveszítik a “valóság” fonalát… és nem igazán értik… de az eddigi tudásunk is az emberi fantázia eredménye, beleértve az ötletek fokozatos elvetését vagy bizonyítását is. És akkor ha hozzáadod, hogy az atomokban rengeteg az üres tér, és az ember főleg víz és sok tekintetben nem emberi biomassza (minden egyén emberi és nem emberi génállományok összessége… az arányokról még vitatkoznak a tudósok), akkor nehéz megmondani, hogy mi az “ember”. Az is teljesen világos, hogy emberi társadalom, hálózatok, társadalmi szövet nélkül az egyén semmit sem ér. Tehát az is kérdéses, hogy mi az “egyén”?

Egy ember csecsemő, egyedül az erdőben nem cseperedik klasszikus értelemben vett emberré. Nem jut hozzá az emberi társadalom összességében és alrendszereiben tárolt információkhoz. Azok az emberek, akiknek nem tanították meg a beilleszkedés alapvető szabályait, vagy akiknek megtévesztő mintákat mutattak egy lelkileg beteg társadalomban (a lelki betegség valójában testi, fiziológiai betegség, pl. az agy fizikai sérülése, agykémiai folyamatok genetikus vagy epigenetikus zavara… vagyis a beteg társadalomban az emberek alkotják a beteg társadalmi szövetet, ami tovább nyomorítja az egyéneket… folyamatos oda-vissza hatás mellett), vagy azok az emberek, akik idegenkednek a társadalmuk elviselhetetlen, megbetegítő működési zavaraitól, azok nyilván nem tudnak a beteg társadalomban funkcionálni. Hogy lehet ezért valakit hibáztatni? Ha nem megyek bele egy koszos medencébe, akkor miért hibáztatna engem bárki? (Persze szinte mindenki, zsigerből az ilyen embereket hibáztatja, nem magát a visszataszítóan beteg társadalmi szövetet. Vagyis ha nem lenne elég a kirekesztettség paradox érzése, amikor látja a kívülálló, hogy mindenki nyakig merült a rossz közegben, és szapulják, hogy miért nem ugrik már bele, akkor még a kívülállás ténye miatt is megkapja a magáét. Ma már tudjuk, hogy azok a legmagányosabb emberek, akik a legjobban képesek átérezni és észlelni, hogy másokban mi folyik. Egy agresszív közeg egy ilyen embernek szinte fizikailag fáj. Megint mások azt gyanítják, hogy erősebben érzékelik a negatív üzeneteket. Ismerek ilyen embert, nem is egyet. Ha egy mondatban mondok három pozitív és egy negatív dolgot, csak a negatívra emlékeznek. Én nem vagyok magányos, hanem szeretek egyedül lenni. Komoly különbség. Bár nem sír a lelkem az emberi csoportok után, de one-on-one szeretek együtt lenni másokkal. Egyszer egy rajzfilmben láttam két kis figurát, az emberek gondolatainak szagát érzékelték. Emlékszem, hangosan csak annyit mondtam, hogy én is valami ilyesmit érzek. Amikor valakire reagálok, legtöbbször nem a kimondott, hanem a leplezni kívánt gondolataira reagálok. Ezt persze az emberek nem szeretik, illetve engem is megterhel a túl sok információ. Szóval én nem a negatív jelekre, hanem az őszintétlenségre, az indokolatlan bizalmatlanságra, a disszonanciára, a figyelmetlenségre és a tiszteletlenségre reagálok, amiből itthon van bőven. Ugyanakkor nagyon értékelem, ha valaki pozitívan viselkedik. Ez akkor is igaz, ha valaki pozitívan korrigálja a viselkedését.)

Add hozzá a társadalmi folyamatokhoz, hogy ma már azon agyalunk, hogy mi lesz, ha a gépek majd mindent el tudnak végezni helyettünk. A Mesterséges Intelligencia az emberiség szeszélyes teremtménye. Egy-két generáció felnövekedése során elborított minket a technológia… Se azt nem tudjuk, hogy kik vagyunk, se azt, hogy hol vagyunk, se azt, hogy mekkorák vagyunk. Elveszett kis szimbiotikus emlősök vagyunk a végtelen semmiben, ez az igazság. Ehhez képest szinte elviselhetetlen mértékű rálátásunk van a környezetünkre, amivel korábban egyetlen élőlény sem rendelkezett a Földön. A legtöbben leszegett fejjel próbálnak erről nem tudomást venni. Isznak, drogoznak, tárgyakat és pénzt halmoznak, hogy tompítsák a kicsiség és a létezés fájdalmát. Én inkább szembenézek. Szembenézek a Semmivel. Az Űrrel. A Galaxissal. Az Ismeretlennel. Az emberi társadalom felhalmozott és online is elérhető tudásával. Éveken át a személyes halállal és a megsemmisüléssel is szembenéztem, széthúztam egy képzeletbeli függönyt, és belenéztem a halál arcába. A félelem, a rettegés, amit éreztem, borzalmas volt, újra és újra. Megértem azokat, akik ez elől egy nemlétező isten kegyeit vagy a bódulatot keresik. Én nem keresem, pedig sokkal könnyebb lenne. Ugyanakkor éppen most, egy, az élvonalbeli öregedés kutatással és a regeneratív terápiákkal foglalkozó komplex blogon dolgozom (angolul), mert de jó lenne egy kicsit tovább élni a Földön.

Az emberek az itt felsorolt miniatürizáló tények ismerete nélkül is nemlétező istenek kegyeit keresik, hiedelmekbe és babonákba, gondolkodást ellehetetlenítő világnézetekbe menekülnek, a halálfélelem és a megsemmisülés gondolata elől… Mi lesz ha tudatlanságuk és hiedelmeik közepette megtudják, észreveszik, felfogják, hogy még annál is kisebbek és jelentéktelenebbek, mint amit gyanítanak…!?

Ezért kell az embereknek tudást adni, hogy mihamarabb okosabbak lehessünk (összességében)… hogy ezt a kis semmiséget, ami az egyéni élet, harmóniában élhessük le, leszegett fejű kínlódás helyett, és ami felfedezhető, azt felfedezzük magunknak és a jövő emberei számára az Univerzumban (vagy a Multiverzumban). Szerencsére előttünk is éltek felfedezők és gondolkodók. Azt hinni, hogy az élet leélhető egyedül, minden rendszertől függetlenül, az nagy butaság. Minden lélegzetvétellel már rég meghalt emberek kilélegzett részecskéit lélegezzük be… az egész emberiség, és minden ember egy bioszféra része, és az Univerzum része. Mutatok neked egy új perspektívát (magam alkottam, az érthetőség kedvéért): Az úgynevezett “Földönkívüliek” valójában “Univerzumon-belüliek” vagy akár “Galaxison-belüliek”… mint mi (“extraterrestrial” versus “intra-universal” or “intra-galactic”). És persze létezhetnek Univerzumok-közöttiek (inter-universal), de ezek gyaníthatóan még nem mi vagyunk…

.

Rombolás és Építés

Persze mindig jön egy piti, buta, nárcisztikus, önző, korlátolt, agresszív, szociopata diktátor, aki fontosnak hiszi magát és lerombolja a legnemesebb emberi törekvéseket… (Note: a diktátor általában nem fogja fel, hogy ő egy diktátor, mások viselkedésével indokolja meg a saját rémes tetteit, ahogy sok elmebeteg sem tudja, hogy ő elmebeteg, “bezzeg a  többiek mind annyira gyanúsan viselkednek”.) És ez így megy évezredek óta… de hátha egy nap az emberiség olyan mértékben lesz művelt és gondolkodásra hajlamos, hogy végre nem hagyja majd magát. A birtoklási vágy, a hatalomvágy, a becsvágy, és ezek következményei mind csak szemfényvesztés. A szemlélődés, a gyengédség, az együttérzés, az együttlét, a tanulékonyság, a tudásvágy, a tudásmegosztás, a kíváncsiság, a rácsodálkozás, a kutatás, a felfedezés, a kreativitás… ezek a fontos dolgok.

Itt van két wikipedia link, ezekkel azt szeretném demonstrálni, hogy milyen kevés dolog érhető el magyarul, és milyen sok angolul:
http://en.wikipedia.org/wiki/Milky_Way
http://hu.wikipedia.org/wiki/Tejútrendszer

 

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/d/d3/Milky_Way-100_billion_stars.jpg

Milky Way – 100 billion stars

.
Univerzális Szemlélet (nem csupán globális rálátás)

Ez a blog bejegyzés, mint láthatod, nem az Univerzumról szól, hanem arról, hogy én hogy látom a világot. Ebből a szemszögből nem tudom úgy látni a világot, ahogy a legtöbben, mert az én élet feladatom az, hogy tanuljak, utazzak, figyeljek, olvassak, gondolkozzak, írjak és szintetizáljak. Ez ebben a társadalomban (itthon) nem sokat ér. Mások arra rendezkedtek be, hogy együtt átvészeljenek valamit, egy zárt korszakot, és félretettek mindent, ami nem szolgálta ezt a folyamatot, és voltak, akik nem adtak fel semmit, amit nem volt mindenképpen muszáj (ha az a valami fontos volt nekik). Én arra rendezkedtem be, hogy megismerjem a világot és írjak róla, miközben jövök-megyek, mert a határok már nem zártak. Ezt a jövés-menést, a tanulást, ahogy az írást is, jelenleg az interneten folytatom. Elmondom, amit gondolok, de senkire sem erőltetem rá a nézeteimet.

Sajnos az agyak itthon még ma is zártak (tisztelet a kivételnek), pedig a tudás ott hever az interneten, ingyen, csak jó kérdéseket kell feltenni, olvasni és gondolkodni kell, és le kell írni vagy el kell mondani valaki másnak, hogy mit tudtunk meg és mire jöttünk rá. Tanulni így lehet a legjobban, és én szeretek tanulni és továbbadni. Sajnos a társadalmi léptékű túlélő póz (amit akkor is fönntartanak az emberek, amikor már nem kellene, mert lelkileg, vagyis fiziológiailag sérültek, és sérült a társadalmi szövet is, melyben élnek… a változáshoz tudatosság, a tudatossághoz tudás, a tudáshoz információ kellene… ez olyan, mint a beteg sejt a beteg testi szövetben… pl. elrákosodik… szóval ez) nem teszi lehetővé az embereknek, hogy kíváncsiak, nyitottak legyenek, hogy kérdezzenek, hogy gondolkozzanak… Ha nem a beszűkülten (és paradox módon) hedonista túlélő póz határozná meg ezt a társadalmat, akkor én sem élnék internet emigrációban. Az interneten lehet nyitott és gondolkodó emberekkel találkozni, de a tartalmaik sajnos nem jutnak el a társadalom széles rétegeihez, mert ők a borzalmas színvonalú köztévéket és kereskedelmi televíziókat nézik.

A gondolkodó és érző “különc” nem hülye, csak nem tud és nem akar úszni a beteg társadalmi beilleszkedési követelmények mocskos üvegszilánk tengerében! Ezt látom, érzem és hallom: “Ha nem vagy pont olyan, mint mi, akkor folyton csipkedünk, piszkálunk, nyaggatunk, megítélünk, hátha végre beledöglesz, hiszen sokkal érzékenyebb vagy, mint mi, akik az üvegszilánkok között is elnavigálunk, mert olyan vastag a testünkön a bőr… Gyötrünk, mert az nekünk titokban jólesik… élvezzük mások szenvedését… Mi vagyunk a “normális” és “jó” emberek… Mi nem akarunk tanulni, mi ugyanolyanok akarunk maradni… Te vagy a hibás, mert gondolkozol és érzel. Hogy mersz gondolkodni, érezni és hogy mered közzétenni a gondolataidat? Hogy mersz nemet mondani a szokásainkra? Mi ehhez tudatlanok, gyávák és lusták vagyunk, akkor is, ha mindenünk megvan, miközben mélységesen féltékenyek vagyunk rád, hogy te képes vagy megtenni és meg is teszed. Mi nem mertük megkockáztatni a magányos és összetett szellemi felfedezés útját, akkor sem, amikor megtehettük volna.”

A másik dráma akkor következik be, amikor piedesztálra emelnek valakit, mert érez, gondolkodik, továbbá személyesen, és széles körben kommunikálja azt, amit gondol vagy érez… Mások (mindig tisztelet a kivételnek) miért hallgatnak, lapítanak, miért nem tesznek ők is valamit, ami előrevisz? Megvan a véleményem az emberekről (hiába vagyok alapvetően idealista és humanista), de úgy gondolom, hogy a jövő nem reménytelen. Kritikus, de optimista futurista vagyok, és az utópiákat irányjelzőknek tekintem. A jelen viszont meglehetősen reménytelennek tűnik. Egyet tehet az intelligens ember, előre néz, a jövőbe és arról beszél, hogy milyen lehet a jövőnk. Ez motivációt ad(hat).

Valahogy így érzem magam a társadalomban, a szemléletemmel. De mindegy… 100 év múlva mind a föld alatt leszünk, akik ma élünk… elporladunk. Persze én is szívesen éreztem volna jobban magam az emberek között, de ez kit érdekel, ez nem az én világom, nekem nem megy ez a felszínes képmutatás. Sose ment. (Note: Hiszem, hogy minden emberben ott van egy sokkal jobb önmaga. Ha a rossz és epigenetikusan átöröklődő emlékeket majd egy nap szelektíven ki lehet törölni, ha egy nap minden ember sokkal műveltebb és egészségesebb lesz, ha mindenkinek lesz alapjövedelme, akkor az egy kellemesebb világ lesz.) Ez ma a “normális” képmutatók és zsigeri manipulátorok világa. Szerencsére vannak nagyon jó pillanataim, önmagammal kifejezetten jóban vagyok, és van, aki szeret, és van kit szeretni. A kíváncsiság tart életben, mert az Univerzum, a természet, az emberi test, különösen az agy és a bélrendszer (a második agyunk), illetve a technológia nagyon érdekesek. Remélem, hogy sikerül valamit átadnom és közben valamire rájönnöm, az emberi közösség részeként, a magam módján.

Ezt én mondom, akiről jóformán mindenki azt hiszi, hogy individualista vagyok:
Az individualizmus, a mai formájában, szemenszedett hazugság. Senki sem létezik önmagában, még a különc sem. A modern társadalmak elidegenedésének következtében beteg közösségek és diszfunkcionális hálózatok alakulnak ki (de nem romantizálnám az elmaradott vagy a korábbi társadalmakat sem)… mindez megnyomorítóan hat az egyénekre. A szervezetünk is hálózatok tömegeiből áll. A testünk az emberi társadalom lokális és globális hálózataiban létezik. A Föld és rajta az emberiség a Laniakea szuperklaszter inter-galaktikus hálózatának része… 100 000 galaxis alkotja és 160 megaparsecs a kiterjedése. Hálózatban működik (szinte) minden, amit használunk… az okos telefon, a tablet, a laptop, a hűtő, a közlekedési lámpa, a villanykörte…

Az ember nem születik univerzális és hálózatos öntudattal. Ezt minden embernek meg kell tanítani, mint a járást, az úszást, a kerékpározást vagy az autóvezetést, a köszönést, a kézmosást vagy a gépelést… A vezetésre lassan semmi szükség nem lesz (bár én szeretek vezetni), úgyhogy autózás közben is lehet majd a világegyetemről és az emberi szervezetről tanulni online… így vagy úgy, de egymástól és végeláthatatlan formákban egymásra utalva tanulunk és létezünk, egy-egy röpke pillanatig, az Univerzum idejének agyzsugorító léptékében.


Saphier Regina: Napos Éjjelek: Tesla PowerWall

Saphier Regina: Napos Éjjelek: Tesla PowerWall

Elon Musk Tesla PowerWallKöszönöm Elon Musk-nak, hogy lehetőséget biztosít a magyar állampolgároknak, hogy a közgazdaság síkján utasíthassák el az újonnan tervezett Orosz Nukleáris Erőművet, melyet az idióta magyar kormány csillagászati orosz kölcsön összegekből tervez felépíttetni, miközben a magyarok tömegeinek nincs munkája…

Amikor a politikai síkon, választásokkal nem lehetett megakadályozni a nukleáris erőmű tervének megszavazását, és amikor az EU impotens az elképzelés lenullázásához, akkor számíthatunk arra, hogy Elon Musk sorsfordító bejelentést tesz, és szinte minden egyénnek valamennyi lelki erőt, extra társadalmi befolyást, gazdasági szavazó erőt és gazdaságosan tárolható napenergiát ajánl! Erőt és lehetőséget a változtatáshoz… elérhető energiát a háztartásoknak, intézményeknek és vállalkozásoknak… Így a piaci verseny erejével lehet leszavazni a kormány gátlástalan butaságát.

A Tesla új, elérhető és hatékony háztartási és ipari napenergia tárolási technológiája máris olyan valami, amit még a magyar középosztály is hamarosan megengedhet magának, ráadásul állami támogatás nélkül. Nehogy azt várja valaki ettől a kormánytól, hogy majd értelmes dolgokat támogat! Ugyebár az értelmes az lenne, ha azonnal lemondanák az Orosz Atomerőmű megrendelést, és elkezdenének egy hazai Tesla PowerPack hálózaton, egy lakossági Tesla PowerWall támogatási projekten, vagy akár egy Tesla Gigafactory felépítésén gondolkodni… de ez eszükbe sem jut…

Képzeljünk el új házakat építő családokat, akik majd napelemeket és Tesla PowerWall-t vásárolnak, és a központi hálózatra rá sem kötik a házaikat (eljön a nap, amikor senkit sem lehet majd arra kötelezni az EU-ban, hogy a nagy semmire szereltessen fel villanyórát az állami szolgáltató kegyéből), hanem hálózatfüggetlen módon termelnek, tárolnak és használnak napenergiát (és általában megújuló energiát). (Óra akkor kelljen, ha egy magánszemély áram többlettel rendelkezik és el akarja adni az államnak.) Nem kell majd leszerződni egy szolgáltatóval, amelyik lényegesen drágább és környezetszennyezőbb, nukleáris alapú áramot vagy pl. földgázt árul.

A PowerWall-t a Tesla nyártól szállítja, de már most megrendelhető online… Természetesen az EUs piacon még fel kellene építeni egy-két Tesla Gigafactory-t… hogy igazán gazdaságos legyen a gyártás és a szállítás. Mindenképpen okos befektetés lesz családi házakba Tesla PowerWall-t, vagy pl. önkormányzatok részére PowerPack-et vásárolni (a budapesti II. kerületet kiszolgálná egy darab Tesla PowerPack, ha a kerület építene egy megfelelő méretű nap-farmot).

A Tesla féle elemek ipari verziója (a PowerPack) kisvállalkozások vagy pl. helyi energia szolgáltatók és helyi önkormányzatok számára teszi lehetővé a gazdaságos napenergia termelést, tárolást és szolgáltatást (éjjel és nappal egyaránt), pl. a kisebb gazdasági erejű kliensek körében (ha valaki nem tud saját PowerWall-t vagy PowerPack-et vásárolni). Hosszan sorolhatnám, hogy mitől lenne jó már elkészült otthonokba és létező intézményekbe is beépíteni… tisztább lenne a levegő… hiszen a lakások (gázzal, atomenergia alapú elektromossággal vagy fával történő) általában drága fűtése az egyik leginkább környezetszennyező tevékenység… ahogy a felrobbanó vagy lángoló atomreaktor és folyton halmozódó radioaktív hulladék sem használ senkinek… És mi lenne, ha végre minden légkondicionáló, éjjel-nappal olcsó napenergiával működne?

Nagyon támogatom a Tesla PowerWall-t és PowerPack-et! A titkos álmom, hogy Elon Musk lesz Magyarország kormányfője… vagy legalább egy hozzá hasonlóan intelligens és tehetséges ember. Akkor nem lehetne gátat szabni a fejlődésnek!

És a slusszpoén: 2 milliárd darab PowerPack képes lenne az emberiség minden energia szükségletét megújuló erőforrásokból begyűjteni, tárolni és ellátni (főleg napenergiából), és mindez 1-2 évtized alatt megvalósítható lenne. Ráadásul a Tesla rendelkezik egy “gyár méretű termékkel”, avagy: Tesla Gigafactory-t vegyenek! (Természetesen a gyár is megújuló energiával működik, mely energiát Tesla PowerPack-eken tárolják.)

A PowerWall 3000 – 3500 dollárért rendelhető. Vagyis a napenergia tárolás most lett hatékony és elérhető. Itthon ez egy átlagos családi ház hálózatfüggetlen energia ellátása esetén cirka 2 millió forintos befektetést jelent, ha hozzáadjuk a PowerWall árához a napcellák, a konverterek, a tervezés és a szerelés költségeit… Megtérül, függetlenné tesz és környezetkímélő… ráadásul még szép is és kis helyen, a falra szerelve elfér.

 


Saphier Regina: Physique Sociale avagy Társadalmi Fizika

.

Saphier Regina: Physique Sociale avagy Társadalmi Fizika

.
A “big data” (és a “big understanding”) korában újra előkerült egy réges-régi fogalom, a “társadalmi fizika”, mely a szociológia fogalmát megalkotó Auguste Comte fejéből pattant ki. Mivel ma már az emberek szinte minden lépése követhető, egészen új szinten figyelhetjük meg a társadalom törvényszerűségeit és mechanizmusait, továbbá be is avatkozhatunk.
.
A LinkedIn-en felmerült a téma, mely szerint a magyarországi konferenciákra nem nagyon érdemes előadóként ellátogatni… szerintem nézőként sem érdemes. A legjobb külföldi konferenciákat pedig online is meg lehet nézni. A TED fő konferenciáin minden előadó ingyen ad elő (alapos coaching-ban van részük, egyeseknek a Prezi-jét is legyártatja a TED). A motiváló az előadók számára, hogy 1. tényleg jó kapcsolatokra tehetnek szert a hosszú szünetekben, 2. ha igazán jó az előadásuk, a kiváló minőségű nyersanyagból profi virális videó lehet, ha a TED fejesei is úgy akarják (ugyanis nem minden előadás kerül fel a netre), 3. sokszor nagyon inspiráló a többi előadó is (szakmai szinergia alakulhat ki az előadók találkozásaiból), 4. az élő és csúcsminőségű online stream miatt olyan bloggerek írnak róluk globálisan, angolul, akár real time, mint pl. én (a saját kanapémon ülve, éveken át élőben tudósítottam a nagy TED konferenciákról, több száz előadásról, tehát az is közkincs lett, amiből a TED nem tett közzé videót). Megjegyzés: kb. 7 éve nem járok konferenciákra (sem előadóként, sem pedig nézőként).
.
Felvetődött tehát egy probléma, helyezzük szélesebb kontextusba, nézzük meg a kapcsolódó társadalmi jelenségeket, gondolatokat, és lássuk, mi lehet a megoldás.
.

Ha korlátolt a szponzor…

Vannak olyan konferencia előadók, akiknek érdemes fizetni, vannak, akiknek nem. Viszont mindkét csoportban vannak olyanok, akik mondanak néha nagyon érdekes, friss dolgokat, de ez teljesen kiszámíthatatlan. A digital media használatának szinte teljes hiánya a hazai konferenciák kapcsán megdöbbentő (a TED példát ezért hoztam fel, mert ők jól használják a digital media eszközöket… lehetne tőlük tanulni). Pár hónapja már majdnem rávettem magam, hogy ellátogassak egy online oktatási konferenciára a Magyar Telekom székházába, de mivel “beszólt” az egyik szervező, hogy ne tegyek saját és teljesen releváns online oktatási blog linkeket a konferencia üresen kongó facebook oldalára (később az egyik szervezőket koordináló személy elnézést kért tőlem, de addigra már nem volt mit tenni), újra teljesen elment a kedvem a személyes megjelenéstől, még azelőtt, hogy elindultam volna (átjött a helyi “értékrend” és sötétség, ami taszító és baromira felidegesít, ezért nagy ívben kerülöm)… Persze online nem lehetett előadásokat nézni, annak ellenére sem, hogy a Magyar Telekomnál gyűltek össze, és az online tanulás volt a téma. Utólag sem tettek fel videókat… mert egyszerűen nem készültek videók… nesze nekünk kommunikációs stratégia, ha korlátolt a szponzor… Lefogadom, hogy tele volt a terem videóképes okostelefonokkal is… Ha nincs az épületben ingyen wifi… nincs online konferencia stream… és nem kerülnek fel videók… kinek a szégyene ez? Megmondom én a kedves olvasónak, hogy ne kelljen ezen a fejét törnie, R. Iván kommunikációs igazgató szégyene… víziótlanság, fantáziátlanság, kicsinyesség és lustaság, provinciális multi szinten, és ezért még fizetést is kap… az ilyen emberek könnyen lesznek Magyarországon felsővezetők… nem a tehetség, nem a szorgalom, nem az ész, nem a szív, nem a jó szándék a mérvadó, hanem a bulizási képesség… az ilyen jellegű haverok nyomják egymást egyre feljebb… Hihetetlen, hogy még olyan kapcsolati hálók metszetében sem képesek a digitális média és a telekommunikáció eszközeit profin használni egy konferencia hozzáadott értékeként, mint a telekom szektor és az online oktatási szektor. Ez nem lehet pénz kérdés egy telekom cég esetében.
.

Amire érdemes időt szánni: Google+ Hangouts on Air

 
Ha valaki széles körben be akarja mutatni, hogy ő kicsoda, mit tud, és mit gondol, az ma ne egy zárt ajtók mögötti konferenciára áldozza az idejét, hanem érdemesebb Google Hangout-okban részt vennie, on air (amilyeneket pl. Koltányi Gergely készített a nyáron… szerintem nagyon jó kezdet, nem szabad abbahagyni, Gergely elég extrovertált hozzá, és minden résztvevőnek komolyan kellene venni ezt a lehetőséget… rendesen felöltözni, megfésülködni, rendet rakni a háttérben, kiküszöbölni a háttér zajokat, fel kell turbózni a saját netet és számítógépet, kamerát, és illik pontosan megjelenni, online is, stb.).
Nézőként sem érdemes egy unalmas, egész napos konferencián kókadozni, amikor valaki otthonról vagy egy kávéházból megnézheti élőben az egyik online konferencia szekció Hangout-ját, amint a legérdekesebb szakértők másokkal beszélgetnek. Bárki bárkivel felveheti a kapcsolatot online, vagy személyesen (akár egy újabb videót is fel lehet venni). Nem érdemes pénzért előadni egy limitált közönségnek, ha online el(ő)adhatod a tudásodat, amennyiben tényleg van rá kereslet, egy online tananyag formájában (akár angolul is). Felesleges szokványos konferenciát szervezni egy szűk körnek, amikor meetup-okat is lehet szervezni, bárkinek (akár pénzért), akit érdekel egy személyes összejövetel egy számára izgalmas témával kapcsolatban, például egy Google+ Hangout on Air alapú konferencia után. Én ebben a blogomban most arról gondolkodom hangosan, hogy hogyan lehetne a magyar társadalom útakadályait a digitális média eszközeivel, hatékonyan elhárítani.

Pentland társadalmi fizikája a big data korában avagy a társadalmi “átjárhatóság”

Egy társadalom csak akkor fejlődik, ha van átjárás a társadalmi csoportok között, ez alap “társadalom fizikai” szabály. Ajánlom ezzel kapcsolatban Alex Pentland kutatásait, előadásait és könyvét: Social Physics: How Good Ideas Spread: the Lessons from a New Science. A magyar társadalom csoportjai között minimális az átjárás, többek között ezért olyan gyenge a gazdasági teljesítmény is. Legyen pl. a konferencia prezentációs része online (mint egy TED előadás vagy egy MOOC videó), és a meetup legyen egy hatalmas, személyes “kávé szünet”, amikor mindenki leülhet és kedvére beszélgethet. Ennek van értelme. Hovatovább, a cégeken belül is ennek lenne értelme. Nem szabad az emberek csoportjait buborékokba zárni, hagyni kell, hogy együtt menjenek kávézni, lehetővé kell tenni, hogy beszélgessenek más csoportok tagjaival, megismerjék egymást és tanuljanak egymástól (erre nem alkalmasak a partik, főleg, mivel az introvertált munkatársak nem szívesen járnak bulizni).

Online névjegy

Hogy valaki érdekes ember, abból könnyen meg tudom mondani, hogy online mennyire izgalmas, amit ír vagy mond, és én csak akkor akarok vele találkozni, ha online képes tartalmas lenni vagy mond valami elgondolkodtatót (ez nem jelenti azt, hogy ne bukkannék személyesen is érdekes emberekre, de szakmai szempontból, ha valaki online nincs jelen, az ma elég gyanús és meglehetősen rossz benyomást kelt). A minap valaki online megkérdezte tőlem, hogy akarok-e egy olyan diplomamunkát bírálni tavasszal, amiben hivatkoznak az egyik tematikus blogomra. Megnéztem, hogy mit találok online a diákról és tudni akartam, hogy én mit tanulhatok tőle. Semmit sem találtam, ami bizony megdöbbentő. Ezt válaszoltam a professzorának (akitől a felkérést kaptam): “annyi közös lehet bennünk, hogy mindketten csillagpor vagyunk…”. Minek bíráljak egy szöveget, amit részben belőlem, vagyis az online megjelenési formámból ír egy önállótlan offline lény? Hasonlóképpen, minek menjek olyan konferenciákra, melyeken “egymás egyforma köldökét nézegető offline buboréklakók” beszélnek egymáshoz? Nekem többször fizettek konferencia előadóként, mint nem, de ennek ellenére ráuntam. A konferenciák a magyar társadalom összes gyermekbetegségeit hordozzák. Belterjesség és elmaradottság… a ki tudja hányadik hatványon…
.

Ebből a kiút a digitális média síkjaira vezet:

– Blog (nekem ez az első számú kedvencem, ha tartalmat akarok generálni, mert alapvetően egy introvertált író vagyok, és szeretek befelé figyelni),
– G+ Hangout on Air vagy egyéb eredetű YouTube videók (ez inkább az extrovertált embereknek való… én a Hangout-okat hallgatni szeretem, nem nézni, mert minek nézzek pár ringó fejet egy órán át), és
– Audio (pl. online rádió, számomra ennek a befogadása a legmeditatívabb és magam is szeretek hanganyagokat felvenni, társaságban is… jó lenne egy online rádiót létrehozni).
Az élő konferencia stream önálló kategória, de itthon sajnos nem nagyon vannak átütő konferencia előadók, akiket egész nap érdemes lenne nézni (a magyar TEDx előadókat többnyire kezdettől fogva siralmasnak találom), tehát ilyesmit inkább a TED legfelső síkján szeretek befogadni, alkalmanként négy napon át.
.
Hozzá kell tennem, hogy a legnépszerűbb előadók még gyakran nem tudnak azzal mit kezdeni, hogy az interjúik és az előadásaik egymás alatt jelennek meg a google-ön, és egy alapos néző hamar rájön, hogy a legjobb előadók is unásig ismétlik magukat, ahogy telnek az évek. Ha nem akarunk kiábrándulni a kedvenceinkből, ne nézzük meg az összes videót és ne hallgassuk meg az összes hanganyagot, mert nyomasztó lehet az ismétlés. Az előadóknak oda kell figyelniük erre a korábban ismeretlen problémára, és ez nem könnyű.
.

Online nyitás

Mindent összevetve, az izolált, offline konferenciák szokásos formájukban az elmaradottságot növelik és a magyar gazdaságot stagnáló állapotban tartják (sok más egyéb belterjességet erősítő tényezővel együtt). Van, akinek a konferenciák csak kellemetlenségek (sok üres fecsegés, széken gubbasztás), van, akinek networking események (ők az önreklámozó, feltörekvő szakemberek, akik azt hiszik, hogy itt lehet felfelé törekedni, pedig ez nagyon ritkán igaz… itt a felfelé vezető út valójában igen gyakran lefelé visz morális szempontból… szinte minden csak optikai csalódás, az örökös üzleti növekedés téveszméjéhez hasonlóan). Számomra a konferenciák minősége kifejezi a magyar társadalom állapotát, melyen mindenképpen változtatni kell. Első lépésnek az is elég, ha a jelenlegi konferenciákat Google+ Hangout-ok formájában, on Air, vagyis élőben elérhetővé teszik és mellé rendelik a meetup-ok személyes, közösségi lehetőségeit. Szintén fontos, hogy a fő social network-ökön online is induljanak a témához kapcsolódó oldalak és csoportok.
.
A konferenciák nyitottá tételéhez wifi, laptop, egy-két jó minőségű kamera, reflektor és mikrofon kell… no és persze jó (nemzetközi) előadók és beszélgetőtársak, akiket érdemes megnézni. Az ingyenes Hangout on Air okos felhasználása elősegítheti a gondolatok szabad áramlását, és az ideák szabad szárnyalása elősegítheti a társadalmi fejlődést és a gazdaság erősödést. A konferencia nem azért van, hogy az egyének magukat mutogassák, hanem például azért, hogy a közösség a jövőbe vezető utat közösen találhassa meg. Fontos tehát, hogy jó legyen a témaválasztás, és a konferencia címe mindenképpen legyen kifejező. A Hangout-okkal azonnal megosztható tartalmak is létrejönnek, melyek megtöbbszörözik az üzenet online (és offline) terjedési sebességét és távolságát.
.
Válogatott írásaimat, angolul és magyarul, a legkülönbözőbb témákban itt találod. Ha tetszik, amit írok, ne habozz reagálni, megosztani, “lájkolni”. Köszönöm, hogy elolvastad és továbbadtad.

Saphier Regina: A kutatói hazatérés ellenjavallt

 

Egy régi konferencia előadásom ma is érvényes szövege
Az előadás időpontja: 2007. november 9.
Corvinus Egyetem, Új épület, II. emeleti nagyelőadó
Budapest, Magyarország
Szervező: Tudományos és Technológiai Alapítvány

A konferencia címe: Nehéz ma Magyarországon tudós nőnek lenni?

WS DEBATE Project

Saphier Regina: Milyen nehézségekkel néznek szembe a Magyarországra visszatérő kutatók? Avagy: Térhet ide vissza érdemben Magyarországon született kutató(nő)?

 

Note: A 2007-ben született szöveget 2014 májusában kis mértékben aktualizáltam, de a szöveg lényegében azt tartalmazza, amit 2007-ben elmondtam, mivel sajnos nem sok minden változott… kivéve azt a beszédes tényt, hogy még több magyar állampolgár él külföldön…

 

Arra kértek, hogy beszéljek a hazatérő kutatónők helyzetéről, ezzel nekem nem kis gyötrelmet okozva, mert nem nagyon vannak hazatérő kutatónők. Mióta 2004-ben létrehoztam a Project Retour-t, számtalanszor elmondtam, hogy a szervezet nem a kutatók hazatérésének támogatására jött létre, mivel szerintem a számottevő kutatói hazatérés egyelőre lehetetlen (note: 2014-ben, 7 évvel a szöveg megírása után, amikor ezt az előadásomat újra közzéteszem, a helyzet mit sem változott). Személyes célom az volt, hogy felhívjam a figyelmet a hazatérő fiatal szakemberek egy részének beilleszkedési gondjaira és kerestem a megoldásokat, partnereket; de egy idő után belefáradtam a küzdelembe. A tervem az volt, hogy azokat tájékoztassuk, akik kimennek, továbbá azokat szolgáljuk, akik valamiért maguktól térnek haza, hogy egyéni hazatérésük sikerülhessen, és ne torkolljon emberi, szakmai és egzisztenciális tragédiákba. A hazatérő célcsoportban vannak nők is, vannak kutatók is, és vannak kutatónők is, de többnyire nem lehet hazatért kutatókkal kapcsolatos beilleszkedési sikerekről beszélni. Aki hazatér, az vagy feladja kutatói karrierjét, vagy olyan pénzeket hoz külföldről, melyekkel önálló kutatócsoportot indíthat el. Miért van ez így? A probléma olyan összetett, olyan sokrétegű, hogy itt csak a felszínt érinthetjük.

A Newsweek például a londoni Centre for European Reform jelentését idézte, melyben a szakértők szó szerint az akadémiai tehetségek exodusáról beszéltek (Stefan Theil: Where the future is a dead end, Newsweek 2006. június 12.). Ha megnézzük az EU egyetemeit, arra lehetünk figyelmesek, hogy bár az amerikai egyetemeknek a nyomába sem érnek, mégis elszippantják a keletebbről jövő fiatalokat. Az EU egyetemei, sem finanszírozásban, sem az öregdiákok támogatónak való megnyerésében, sem kutatási cikkek, sem infrastruktúra, sem az iparral való kapcsolatok terén nem tudják felvenni a versenyt az USA egyetemeivel. A The Economist 2005. szeptember 10-én „The Brains Business” címmel elemzést közölt a felsőoktatás globális helyzetével kapcsolatban. Ebben a világ első 500 egyeteme között, az első tízből nyolc amerikai, és kettő brit volt. Valahol a kétszázadik és háromszázadik között szerepelt a Szegedi Tudományegyetem, és valahol a 400-dik és 500-dik között volt az ELTE (állítólag a BME is ott szerepelt, de én nem találtam a hivatalos online listán). Az első ötvenből harmincöt amerikai volt. A BusinessWeek 2004. decemberében „Rich College, Poor College” címmel az amerikai elit egyetemek forrásteremtési őrületéről számolt be. A Harvard, a világranglista abszolút első helyezettje (persze ranglistája válogatja), 1999­-ben lezárult kampánya során két és fél milliárd dollárt könyvelhetett el (akkor, mert azóta azért más egyetemek elhúztak mellette). A Harvard meglévő alapja több mint 22 milliárd dollár volt. Tessék mondani, hol rúgunk mi itt labdába? (Note: Azóta a Stanford rekordot döntött, 2012-ben 1 milliárd dollárt gyűjtöttek, a gazdasági válság hatásainak dacára.)

Hadd világosítsam fel a hallgatókat (és az olvasókat), hogy Magyarország sehol sincs a világ kutatói palettáján, tehát a hazatérő kutatónők nem a fényes karrier reményében jönnek haza, hanem pl. családi kényszer, vagy honvágy hatására, ahogy más szakember társaik is. Van, akinek lejár a munkavállalási engedélye, van, akinek az idős szülei betegednek meg, van, akinek a főnöke nem képes elég kutatási támogatást szerezni, megint más egyszerűen nem érzi jól magát a “külföldi” (sokszor nyomasztó) szerepében. Egy átlag svéd úgy tekint egy magyar állampolgárra, mint egy átlag magyar állampolgár egy indiaira. Az előítéletek ma még nagyon keményen meghatározzák az emberi kapcsolatokat. A nagy “multikulti” és politikai korrektség felszíne alatt az USA pl. egy meglehetősen rasszista ország. Ez van.

Hadd közöljem, hogy olyan Európai Parlamenti képviselőink voltak (és nyilván vannak és lesznek is), akik kint-létük során  ébrednek csak rá, hogy a német egyetemek NEM a világ élvonala (konkrétan Fazekas Szabolcs, MSZP-s európai parlamenti képviselőről van szó… bár ő nem lényeges, de a tudatlansága jellegzetes). Ilyen emberek engem ne képviseljenek Európában. Jelzem, soha sem párt-politizálok, és soha sem voltam magyar egyetem munkatársa. Önálló, független, civil ember vagyok. Olyan “vezetőink” vannak, akik azt sem tudják, mihez viszonyítsanak, és hol tartanak. Nehéz így haladni és reális célokat kitűzni, továbbá, ebből következően, nyilván, lehetetlen az irreális célokat elérni. A világ élvonalbeli kutatóintézetei, egyetemei az USA-ban vannak, és pl. Ázsiában.

Hadd jelezzem, hogy a Harvard Egyetem, vagy pl. a Johns Hopkins Egyetem kutatási forrásai a hazai, országos és teljes kutatásra fordítható költségvetésünkkel vetekszenek. Hogy kiszakítsam Önöket a GDP arányos K+F számok bűvöletéből, konkrétan, pl. amikor hazánk 1999-ben 330 millió dollárt költött kutatás fejlesztésre (forrás: ksh.hu), a Harvard Egyetem 326 millió dollárt költött R&D-re. A Johns Hopkins Egyetem, melynek egy ideig dolgoztam: 874 milliót, a University of Michigan, melynek campus-án egy ideig laktam: 508 milliót, a Columbia Egyetem, ahol a masters fokozatomat szereztem: 279 millió dollárt költött kutatásra és fejlesztésre 1999-ben. (DATA SOURCE: Academic Research and Development Expenditures: Fiscal Year 1999, National Science Foundation/Division of Science Resources Studies, Expenditures at Universities and Colleges, Fiscal Year 1999; Table B-32. Total R&D expenditures at universities fiscal years 1992-1999; p. 102; note: These data do not include R&D expenditures at university-administered federally funded research and development centers. See tables B-73 and B-74.) (A dollárt akkor átlagosan 237 forinton váltották az mnb.hu szerint). Eszembe nem jutna Magyarország nevetséges R&D kiadásait az USA R&D kiadásaihoz mérni, és világosan látszik, hogy miért átverés, amikor a kutatás fejlesztési kiadásokat a GDP arányában fogalmazzák meg. Kicsit lejjebb majd frissebb adatokat is közlök.

Az USA-ban több ezer egyetem van! Hadd emlékeztessek arra, hogy erős gazdaság nélkül nincs átütő kutatás, mert ha nincs tőke, akkor nincs miből kutatni, ha nincs felvevő piac, akkor nincs hol megvalósulni az innovatív eredményeknek. Amíg a gazdaságunk meg nem erősödik, addig nincs számottevő kutatói hazatérés. Amíg az EU kizárólag agyelszívási forrásnak tekinti az újonnan csatlakozott országokat, addig szintén nem beszélhetünk kutatói hazatérésről. És akkor még meg sem említettük, hogy a Newsweek 2007. augusztus 20-27. közötti száma alapján már nem is nyugatra kellene néznünk, ha picinek és elmaradottnak akarjuk érezni magunkat: Global Education, The Race is On – Rivalry Among Top Schools is Fiercer Than Ever – And the West May be Losing its Lead. Erről már nem is akarok beszélni, mert hamarosan egymás vállán fogunk zokogni. (Note: 2014-ben már két éve azzal kellene itthon foglalkoznia az egyetemi vezetőknek, hogy hogyan hasznosítsák a Massive Open Online Course jelenség adta lehetőségeket. Ehelyett nagyjából tudomást sem akarnak venni róla, pedig pl. a Coursera és az edX a világ legjobb egyetemeinek kurzusait teszi elérhetővé ingyen és online.)

Miért tobzódtam idáig a milliárdokban és a milliókban? Miért hasonlítom hazánkat egy amerikai egyetemhez? Miért hozok fel 1999-es példákat? Azért, hölgyeim és uraim, mert a csapból is az a butuska szöveg folyik itthon, hogy majd így meg úgy lesz versenyképes az EU tíz éven belül és benne hazánk. Nos, maradjunk abban, hogy sajnos nem leszünk versenyképesek, mert közel 6 év alatt a lépték nem változott érdemben: a Harvard 2005-ben 447 millió dollárt költött R&D-re, a University of Michigan 808 milliót, a Columbia Egyetem 535 millió dollárt, hazánk 1 milliárd dollárt, de pechünkre a Johns Hopkins 1,5 milliárd dollárt áldozott ugyanerre, és persze, sokat köszönhetünk a dollár romlásának, 2001. szeptember 11-nek és a statisztikusok misztikus számkezelésének (források: ksh.hu és http://www.nsf.gov/statistics). Annak ellenére, hogy a hazai nemzeti R&D kiadásunk 1999 és 2005 között megháromszorozódott, ennek ellenére van (nem is egy) olyan amerikai egyetem, amelyik lényegesen többet produkál, mint hazánk. Akkor hogyan is akarunk versenyképesek lenni az USA-val való összevetésben? Ne hazudjunk magunknak, mert akkor nem tudunk majd kivitelezhető, reális célokat kitűzni. EU-s egyetemi számokkal nem vacakoltam, mert minek is, ha nincsenek a kutatási és felsőoktatási világtérképen (kivéve Oxford-ot és Cambridge-t)? Továbbá beszédes, hogy mindenütt arról áradoznak, hogy mi van az R&D spending-gel a GDP százalékában, és nagyon ügyelnek arra, hogy minél kevesebb konkrét adat jelenjen meg, euróban, egyetemekre lebontva. (Note: Az eredeti szöveget a 2008-as válság előtt nem sokkal írtam… és a válság biztosan nem használt nekünk…)

Mint tudjuk, az USA-nak van az egyik legnagyobb és technológiai szempontból legerősebb gazdasága a világon (vannak persze olyan országok, melyekben az egyének átlagosan többet keresnek, mint pl. Norvégiában). Az USA egy főre eső GDP-je 43.500 dollár volt 2006-ban. Mint ismeretes, az EU nem ilyen erős gazdasági térség, és ugyan átlag GDP-je 2006-ban 29.900 dollár volt, sajnos országról-országra a GDP per fő 7.000 és 69.000 dollár között van, a terület nyelvi szempontból heterogén, történelmi okokból feszült, és emiatt igen nehéz célokat kitűzni és elérni. (forrás: CIA – The World Factbook) Ezért is nevetséges, amikor azt olvasom az EurActiv.com-on, hogy: „Produktivitätswachstum: EU überholt USA”. Avagy a termelékenység növekedése: az EU megelőzi az USA-t. Már megint egy növekedési ráta, a valós adatok, és a konkrét számok helyett. Vagyis a szalagcím szerint, “gyorsabban futunk” EU-ként, mint az USA, de persze csak átmenetileg, és nem ugyan azon a versenypályán, nem ugyan annyi tőkéből, nem ugyan olyan cipőben és teljesen más közegben.

Ezek számomra közhelyek, de mégis, amikor 2002-ben, lelkes, friss Ivy Leage diplomásként hazaérkeztem, éppen ebben az önámító hazai közegben, megszűntem alakuló kutatónői mivoltomban; pedig azon az úton haladtam, mely sokoldalú, kvalitatív, elemző szakember kineveléséhez vezethetett volna, és már volt némi (szellemi, anyagi és társadalmi) tőke belém fektetve, hogy úgy mondjam. Amikor 1999-ben már Corporate Social Responsability-t említettem az egyik (angliai) diplomamunkámban, itthon még kevesen tudták, hogy az micsoda. Túl zabolátlan és szabad vagyok én ehhez a rendszerhez? Vagy a rendszer siralmasan elmaradott? 2003-ban még magyaráznom kellett a „brain drain” kifejezést a Népszabadság hirdetésszerkesztőjének, aki inkább szerződést szegett volna, de halált megvető bátorsággal, nem jelentette meg az általa dehonesztálónak ítélt agyelszívó ország kifejezést és szerinte a „brain drain” „valami az álommal”… Beleakadtam az elmaradottság és az érdekek ága-bogába, és már rég letettem róla, hogy szervezett formában folytassam itthon tanulmányaimat, a rendszer korlátoltsága, rugalmatlansága, és szögletessége miatt. (Note: 2014-ben már eszem ágában sincs azon gondolkodni, hogy mit kezdhetnék a hazai egyetemekkel, hanem egyszerűn online tanulok, angolul, ingyen, ha valami érdekel, pl. a Coursera vagy az edX oldalain, és magam közlöm le a saját gondolataimat a blogjaimon, főleg angolul, és nem érdekelnek a hazai sajtótermékek és a korlátolt szerkesztők.)

 

Magyarán, senkinek a csicskása nem kívántam lenni, főleg ingyen és perspektíva nélkül nem. Miért gondolja bárki, hogy megéri például egy 25 vagy 50 ezer dolláros amerikai diplomával itthon havi 180 ezer forint bruttóért kepeszteni? Persze ez csak a diplomához vezető kreditek pénzértéke, ebben nincsenek benne a könyvek, a szállás, az élelem, az utazás és ruházkodás költségei (hozzáteszem, az USA-ban olcsóbb a ruha és az élelmiszer, továbbá minden kiadvány elérhető, amiről itthon csak álmodozunk). Nem véletlen, hogy szóba sem kerül az Amerikában diplomázott magyar orvosok hazatérése, hiszen nekik 100 ezer dollárnyi adósságot kell törleszteni, hacsak nem kaptak ösztöndíjat, de még akkor is lesz mit visszafizetniük. Aki ma hazajön, nagyon is józanul, befektetést lát a végzettségében, és sejti, hogy itthon ez a befektetés nem térülhet meg, főleg kutatóként nem. Vagy hadd idézzem az itthon, angolul (véletlenül) megvásárolható: Immigrants – Your Country Needs Them (Philippe Legrain) könyvet: „The disparity in wages between rich and poor countries is so huge that university graduates from poor countries are often better off financially driving cabs in rich countries than doing graduate work in their country of origin.” Gondolom, hogy mindenki kapásból értette az angol szöveget, és ha mégsem, akkor nem velem van a baj, és igen, ez burkolt célzás volt arra, hogy milyen rosszul állunk itthon angolul jól beszélő szakemberekből, mert nem elég angolul makogni. Ez a rendszer engem mindig kivetett magából, míg Amerikában élvezhettem az egyetemi infrastruktúra minden előnyét, és szabadon alkalmazhattam interdiszciplináris szemléletemet. Nem vagyok ezzel egyedül. A hazai közeg üzenete: kívül tágasabb. Ezt negatív felhang vagy rosszindulat nélkül csak én mondhatom, senki más, mert a sikeres hazatérés számomra prioritás, és én voltam az egyetlen ember ebben az országban, 2004-ben, akinek eszébe jutott ezzel kapcsolatban non-profit szervezetet alapítani.

Tehát mi is van a hazatérő nőkkel a tudományban? Ritkák, és nincsenek jó hazai tapasztalataik. Konzervatív, önző közeg ez a hazai, klasszikusan rövidlátó tendenciákkal, férfiuralommal, izolált és belterjes társadalmi buborékokkal. Parlamentünkben minimális a képviselőnők aránya. Akadémiánkon a nő ritka, mint a fehér holló. Álljon itt még néhány személyes tapasztalat: Amikor én pl. anno az ELTE-n érdeklődtem, hogy doktorálhassak, az egyik férfi tanszékvezető válasza ez volt: “Mit keresne a kis ELTE-n egy Columbia Egyetemet végzett nő?” Mit is mondhatnék erre? És mit mondjak, amikor a CEU-n furcsa mód, mintegy véletlenül, pont a Columbia Egyetem-i ajánlóleveleimet veszítették el, amikor évekkel korábban oda jelentkeztem, gender doktori képzésre. De említhetném mindjárt a Corvinus egyik professzorát, aki szerint a hazatérőkről írt első angol nyelvű cikkem, melyet a saját magam által létrehozott szervezet, saját portálján keresztül kutattam, a saját sajtómunkám hatására épített globális közösségben, nos szerinte munkám nem üti meg egy doktori iskolába kerülés színvonalát hazánkban. Azért megnyugtató, hogy szerinte „kiváló policy szociológia”, amit műveltem. Lehet, hogy inkább ezt kellett volna elmondanom a BBC World-nek adott angol interjúmban. Ha a hazai szokásoknak megfelelően összelopkodtam volna mások eleve összeollózott munkáiból, referencia megjelölések nélkül, akkor megfelelt volna a munkám? Az eredetiség itt nem érdem? Vagy említhetném a Corvinus egyik releváns tanszékét: kértek tőlem egy speciális kollégium kurzus tervet, amit én el is küldtem, de soha nem kaptam rá választ. Valahogy az istennek nem akar befogadni ez a közeg, és céljainak megfelelően, hol lebecsül, hol túlbecsül, de a valódi értékem mellékes számára. Évek alatt az embernek elege is lesz ebből. És még akkor arra intettek, hogy ne legyek dühös és fogjam vissza magam. (Note: 2014-ben már nemhogy nem vagyok dühös, de nem is gondolok rájuk, csak azért teszem közzé ezt az írást, mert kaptam egy hazatérői kérdést e-mailben, és mert láttam egy fórum vitát valami kormányzati hazugságról, hogy milyen világszínvonalúak az egyetemeink, ami egy röhejes baromság…) Lehet, hogy csak a „besitzbürgertum” találkozik a „bildungsbürgertum”-mal? A társadalmi és „kulturális tőkés szellemi elit” ütközik a magának helyet követelő, nem kevésbé jó képességű „pénztőkés (szerű) elit”, másfajta, jóval praktikusabb elméletiségével? (Note: Ha annyit kaptál az élettől, hogy nem kell mások baromságait egy idióta főnök formájában eltűrnöd, akkor már nagyon szerencsés vagy és egyben sokaknak félelmetes is!) Lehet, hogy a hazai felsőoktatás elefántcsonttorony lakói még nem vették észre a doktori fokozat globális elterjedését és a gyakorlatias, vezetők esetében alapvető, újfajta doktori fokozatok megjelenését? Research Doctorate versus Professional Doctorate, avagy kutatási doktori áll szemben a professzionális doktorival; az egyik esetben eredeti kutatási eredményekkel kell hozzájárulni a területhez, míg a másik esetben a létező kutatási eredmények megismerése és gyakorlati alkalmazása a meghatározó. Ma már a doktori nem kellene, hogy azt jelentse: néhány kiválasztott belépőjegyet váltott az elefántcsonttoronyba. Lassan már a doktori fokozat is megkérdőjeleződik… ahogy megváltozik az oktatásról és a tudásról alkotott képünk. Ki kellene nyitni a felsőoktatásunkat, mert lemaradunk, ahogy a világ felsőoktatás-üzleti trendjeit elnézem… Mert ma már, a felsőoktatás: üzlet; ha tetszik, ha nem.

 

De, hogy az egyes emberek szintjén is megnézzük a tapasztalatokat (és elrugaszkodjak az általánostól és a személyestől), egyik esettanulmányom nőnemű kutató alanyának történetéből merítenék. (Az angol tanulmány olvasható volt a Project Retour portálján, míg végül támogatás híján le nem állítottam a szervert.) A hazatért, Harvardot végzett kutató-orvosnővel kávét főzetett a nőnemű felettese. Kardiológus társaival egy kanadai szívgyógyász egyesület online oktató programjával “önképeztek” rezidens korukban, mert a főleg férfi professzorok, “nem pazarolnak időt” a tudás átadására. Kutatói karrierje nyomtalanul szívódott fel, amint átlépte az államhatárt. Bostonba visszatérve konstatálta, hogy két év alatt annyira tönkretették Magyarországon, hogy már nem képes ugyan úgy bekapcsolódni a kinti kutatói lüktetésbe, haladásba, mint hazaérkezése előtt. Maratoni távokat könnyedén lefutó, kimagaslóan tehetséges nőről beszélünk, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Hazaérkezése előtt boldog, kreatív ember volt… arról beszélt, hogy micsoda új érzés volt, amikor kint emberszámba vették, és szakmailag felbecsülhetetlen tudás birtokosává tették. “Mintha Amerikában a megfelelő virágföldbe ültettek volna, kivirágoztam.” – mondta. Azért jött haza, hogy tegyen a saját hazájáért, és átadja a tudást. Naiv volt és idealista, és elvesztegetett tehetség lett. Egyik online kutatásomból az derült ki, hogy a férfiak hajlamosabbak lennének hazajönni, de a nők mégis gyakrabban jönnek. Szakmai üvegplafon mindenütt létezik, még az USA-ban is harcolnak ellene. Ennek a most bemutatott fiatal nőnek azonban nem az üvegplafon okozott gondot, mert Amerikában zöld kártyát és állást ajánlottak neki, hogy ott-marasztalják. Itthon el sem juthatott volna az üvegplafon jelenségig, mert már korábban megrekedt és ellehetetlenedett.

Véleményem szerint, most, a hazatérés során nem az a kérdés, hogy nő, vagy férfi az illető kutató, hanem az, hogy valóban hazatérő, vagy sem, ismer-e valakit a cél egyetemen, és hogy van-e a területén EU forrás, grant, bármi, amivel majd befogadják. Magyarán, ha hozol pénzt, és közben meghunyászkodsz, akkor haza is jöhetsz akár, de fúrni fognak a kollégáid, ameddig a szem ellát a tanszéken. A főnököd pedig szinte biztosan féltékeny lesz rád és egy idő után, ott tesz majd neked keresztbe, ahol csak tud, főleg, ha nem hazatérő. (Tisztelet a kivételnek.) A konkrét eseteket maguk a hazatérők meséltél el nekem, évek alatt, a klubjainkban. A hazai „bildungsbürgertum” (az értelmiség), amelyik nem engedi be a rendszerbe a hazatérőket, mert nem akar versenyt, és bizonyos pozíciók fölé nem engedik a nőket… nos épp ez az értelmiségi csoport felelős az ország jelenlegi rossz helyzetéért, akár jobb, akár baloldali (mind 2007-ben, mind 2014-ben).

 

Nem engedik ki a kezükből a hatalmat, és megfojtják a fejlődést. Nőket csak akkor engednek közel a tűzhöz, ha azok egyetemi szolgák (tanársegédek), családtagok, rokonom, vagy szeretők. És persze, hogy nem az ő szárnyaik alatt cseperedő kutatónőkről beszélek a hazatérés kapcsán. Aki a tanszékről kiment kicsit külföldre, nem tekinthető kapcsolatrendszerét vesztett, vagy másik területre átképződött, tartósan külföldön élő kutatónak. Ez is érdekes feladat, ezeknek az árnyalt, definiált megkülönböztetése, de ezt meg definiálgassa az, aki számottevő ösztöndíjat kap érte. Hozzáteszem, ismerek tehetséges nőket ebben a rendszerben, akik valóban saját tehetségüknek és szakmai közegük intelligenciájának köszönhetik az előrejutást, de ezek a nők nem állnak valami jól anyagilag, és nem sok beleszólásuk van a dolgok menetébe. Vagy már régen nincsenek itthon. Nem tagjai, nem is lehetnek tagjai a kialakult „férfikluboknak”. Nem járunk ugyanis tömegesen horgászni, vadászni, golfozni, vagy sörözni. Üzeneteinkkel csak formabontóan és gátlástalanul juthatunk át a zajon, de arra lettünk nevelve, hogy legyünk csendben, legyünk türelmesek és szolgáljuk a társadalom hím tagjait. Ha nem ilyenek vagyunk, akkor gondoskodni fognak róla a hatalommal rendelkezők, hogy néhány jól irányzott fenékbebillentés, vagy éppen némi tapizás, ajánlattétel után megtudjuk, hol a helyünk a szexista rendszerükben. Hazatérő nőként talán határozottabban kérjük ki magunknak, ami aztán tovább rontja az esélyeinket (itthon).

 

Mindent összevetve, kedves hazatérni szándékozó fiatal kutatók, kutatónők: ne térjetek haza, ha kedves az életetek, és fontos a szakmai fejlődésetek és sikeretek. Főleg ne próbálkozzatok, ha nem vagytok feudális rendszerhez szokva, és megadatott, tehetségeteknél fogva, hogy világszínvonalon kutathassatok. Gyűrjétek le a honvágyat, látogassatok haza kellően rövid időre, és szorítsátok össze a fogatokat, amikor külföldiként aláznak meg és néznek levegőnek benneteket, mert összehasonlíthatatlanul rosszabb, ha az embert a saját hazájában alázzák meg, miután hazatért. És ezt olyan valaki mondja, aki több év után hazajött, évekig itthon maradt, foggal-körömmel, és a hazatérés érdekében, nonprofit szervezetet alapított, továbbá igyekezett itthon hasznosítani a külföldön elsajátított tudást. Én szeretném a legjobban, ha itthon tudnátok érvényesülni, de ahogy egy pénzügyi szakember, vagy egy informatikus itthon akár meg is tudhat élni (főleg akkor, ha külföldről fizetett munkája van), úgy egy kutatónak ez majdnem lehetetlen feladat. Mindig tisztelet a kivételnek, mely ebben az esetben ritka és nagyon megbecsülendő! Nézzetek azonban mögé, hogy milyen árat fizetett az, aki itthon maradt, vagy visszajött, mint kutató. Ha az ár kint nagyobbnak látszik, az legtöbbször azért van, mert még nem vészeltetek át itthoni szakmai éveket.

Most említhetnék néhány sikeres példát. Ugyanakkor nem szeretném, ha ezek a példák bárkit megtévesztenének. A kutatói hazatérés – a közegellenállás, és a kinti viszonyokhoz képest alacsony kutatóintézeti színvonal, és méltánytalan finanszírozás okán – ellenjavallt. Ha nő, ha férfi az illető, mindegy. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lenne számtalan gender kérdés a probléma mögött, de ott még nem tartunk a témában, hogy erről a hazatérés síkján érdemes lenne részleteiben vitatkozni. Bárcsak már ott tartanánk. A 2001 körül Amerikában, a vezetőképes és akadémiai karriert befutó nőkről készült, és egyéb írásaim, máig a fiókban porosodnak. Szakmai sóhajom: bárcsak soha ne tértem volna haza. Nagyon emberi konklúzióm: mégiscsak itt születtem, és itt vagyok otthon.

 

Mindent összevetve, már nem is tudom, hogy mit akartam a doktoritól itthon. Hiszen egymagam is írhatok, olvashatok, és előadhatok. Nem kell nekem ehhez közeg, ha nincs, de milyen más lenne, ha a közeg adott lenne! És valljuk be, egy agykutató nő, vagy egy atomfizikus nő nehezebben kutat és alkot a kanapén ülve, inspiráló, együttműködő közeg, nívós kutatóintézet, stabil pénzforrás, és világszínvonalú eszközök nélkül.

Ennek ellenére, én továbbra is fontosnak tartom a szellemi és pénzügyi tőke bármilyen jellegű hazatérését és a folyamat elősegítését, de azért tudnunk kell különbséget tenni a személyek között aszerint, hogy valaki kutató vagy üzleti szakember, vállalkozó, esetleg művész, anyagilag független vagy kiszolgáltatott, lelkileg stabil vagy sem, egészséges vagy sem, jól vagy rosszul fizetett, van saját otthona vagy nincs, célszerűen felépített, erős vagy kusza és gyenge kapcsolatrendszere van, tehetséges vagy sem, fiatal vagy idős, nő vagy férfi. Ez egy bonyolult mátrix. Ha pl. sok év után hazatért, kapcsolati hálóját vesztett fiatal kutatónő az illető, lakás és anyagi lehetőségek nélkül, akkor ma ő, sajnos az egyik legkiszolgáltatottabb értelmiségi.

 


Saphier Regina: Az Én Évszázada – The Century of the Self

Saphier Regina: Az Én Évszázada – The Century of the Self

Eredeti blog szöveg (a szolgáltató megszűnése miatt részben elveszett írás): kedd 2009. április 21. 10:10:00

Update (az elveszett szöveg egyik mentett verziója, minimálisan frissítve): kedd 2014. április 08. 12:22:00

Miről is szól a “Century of the Self” című négy részes dokumentum film? (The Century of the Self, BBC, 2002, sorozat, 4 x 60 perc) Kinek, mit mutat meg, amit eddig nem tudott… Nekem azt, ahogy Freud elméleteit átvette az USA-ban élő unokaöccse, Edward Bernays. Ennek az eszköznek a birtokában, kimosta az emberek agyát, a vágyaik kielégítése mentén. Ez az amerikai Public Relations (PR). Ezt már tudtam.

Majd ugyanezt a PR módszert vette át Hitler (ezt nem tudtam), csak nem az üzleti életben, hanem a politikában… Vagyis Hitler, éppen Freud tudását, majd Freud unokaöccsének PR módszerét használta eszközként, a zsidók ellen… Mivel nem volt mivel kielégíteni a vágyakat, az árukat felváltotta a haza szolgálatának fogalma (ugye milyen ismerős ez ma, 2014-ben, Magyarországon…?). Ez annak a története, hogy milyen módon alapozta meg Freud (öntudatlanul) a zsidók, és így saját maga, huszadik századi üldöztetését.

Később, Sigmund Freud agyon analizált lánya, Anna Freud, éppen azért dolgozta ki az amerikai társadalomra generalizált lélektani elméleteit, hogy Hitler ördögi borzalmai ne ismétlődhessenek meg, vagyis hogy legyen az egyéneknek olyan eszköze, amivel úrrá lesznek tudatalatti vágyaikon (tehát nem élik ki, hanem uralják, vagy elnyomják). Ez az elmélet is rosszul sült el, de erről majd később. Mindenesetre, tanulságos, hogy az amerikai állam, az ilyen jellegű terápiák és oktatási módszerek kidolgozásának és művelésének érdekében, míg a vállalatok, az eladásnövelés lélektanának jobb megismerése érdekében dotálták az amerikai egyetemek mentálhigiénés kutatásait és intézeteit. Hatalmas összegeket költöttek két egymásnak ellentmondó impulzus társadalmi általánosítására. Ki tudja, hogy mekkora szenvedést okozott és okoz még ma is ez azoknak, akik gyanútlan áldozatai lettek ennek a komplex agymosásnak. Talán ennek lehet a következménye, hogy a csillogó női divatlapokban, az egyik reklám luxus édességet, a másik fogyókúrát, a harmadik életvezetési tanácsadást, a negyedik pedig anorexiásokra méretezett ruhadarabokat reklámoz.

Elnyomni, vagy nem elnyomni, ez itt a kérdés. Mi, itt az EU keleti szélén, nagy dózisban és hirtelen kaptuk ezt az agymosási hullámot. Ez látszik is a társadalmunk állapotán. Véleményem szerint, a műveletlen és felkészületlen tömegekkel, ilyen módon bánni, bűn, mert olyan tudást használnak fel ellenük, mellyel ők maguk nem rendelkeznek, de amit ők maguk segítettek egészen apró részletekbe menően kidolgozni (pl. fókuszcsoportok, lásd lejjebb).

A film bemutatja, hogy a „PR”, és egy pszichoanalitikus, Ernest Dichter, úgynevezett „fókuszcsoport” módszerének lett Clinton, és később Blair is, a haszonélvezője, vagyis úgy választották újra Clintont, hogy a bizonytalan választók vágyait vizsgálták (nem csak statisztikai, hanem lélektani módszerekkel, kérdőívekkel, és kifejezetten megrendelésre). Clinton ezeket a talált választói vágyakat lovagolta meg. Freudi pszichoanalízis, a politikában. Később Blair is ezt a módszert használta, csak ő el is hitte, amit mondott (pusztán lemásolták a kétségbeesett Clinton kampány kérdőíves módszerét, mert működni látszott). A két politikus, tehát, csak azt mondta, amit a tömeg, a fókuszcsoportok és kérdőívek tanúsága alapján, hallani akart. Ennek a morálisan erősen megkérdőjelezhető kampány módszernek, az ad rossz alapot, hogy az emberek nem mindig arra vágynak, amire valójában szükség van… és így, pl. idővel, az angol vasutak tragikus állapotba kerültek, mert a vonat nem jelent meg az elsődleges vágyak között, de amint leromlott a hálózat állapota, azonnal a politikusok szemére vetették.

Robert Reich-vel értek egyet (akinek lánytestvére, egy alkalommal, 2002-ben, kölcsönadta nekem Northampton-i lakását, ami nagyon rendes volt tőle, és a családjuk emberséges vonásait mutatja). Robert szerint, aki egy ideig Clinton munkaügyi minisztere volt, nincs mandátuma annak a politikusnak, aki irracionális vágyteljesítő. Bill azt válaszolta neki, hogy ha nem választják újra, akkor semmit sem tud majd megvalósítani. Robert Reich ezért sem folytatta politikai pályafutását, és Clinton személyisége láthatóan megsínylette saját kétségbeesett lépését. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a tömegdemokrácia torz jelenség, még a legjobb oktatási rendszerekben képzett tömegekkel sem működik, hiszen humanista racionalista döntéseket kellene hozni, amihez hatalmas interdiszciplináris tudás, rendszerismeret, és érettség kellene, minden egyes egyénnek. Ez a tömegeket képező egyének 90%-ában nem lelhető fel, még akkor sem, ha sokan közülük diplomások. Hiszem, hogy a választások, sehol és soha nem a racionális problémák körül dőlnek el, ugyanis az ember akár egyénként, akár tömegben, nem racionális lény. Obama esetében sem a racionalitás volt a döntő, hanem az ügyes kampány, és a VÁLTOZÁS VÁGYÁNAK becézgetése.

Magyarországon 2014-ben az Európával szembeni általános csalódottság és a kisebbrendűségi érzés volt tömegesen meglovagolható egy gazdaságilag teljesen lerohasztott és hihetetlen mértékben kiszolgáltatott és elmaradott országban. Az emberek arra szavaztak többen, aki azt mondta, amit hallani akartak, akkor is, ha az nem igaz. A magyar állampolgárok többsége nem sokat tud arról, hogy mi folyik a világban, mert nem tudnak nyelveket és többségük bugyuta dolgokra használja az internetet. A jobboldal és a baloldal egyaránt szégyellheti magát.

Lényegében, a sorozat annak története, hogy hogyan befolyásolta a Freud család híres vagy hírhedt tehetsége, a XX. század történetét (és mint látjuk, a hatás még nem halt el), és ennek különös képviselője Anna Freud, aki örök életére szűz maradt, miután a saját apja analizálta őt (a lány korábban mániákusan ön-kielégített, depressziós volt, és táplálkozási zavarai is voltak). Miért van olyan érzésem, hogy ez a helyzet út volt a lelki, életre szóló pokolba? Egyik végletből a másikba. Anna Freud, egyik rokona szerint, meglehetősen rideg személy benyomását keltette, felnőttként. Egy életre elnyomta az összes szexuális impulzusát, az apai módszerek következtében, és annak elméletei szolgálatában. Híres terapeutaként egy elvált milliárdos nő, 4 gyerekén (is) vizsgálta, hogy majdan milyen módszerekkel befolyásolhatná “jó” irányba, a(z amerikai) társadalmat… Elméleteire és tanácsaira alapozva, a CIA nemzeti módszert dolgozott ki, hogy hogyan kell az embereket a normakövetésre tanítani, hogy el tudják nyomni a tudatalatti, ”nem kívánatos” vágyaikat… Miközben Edward Bernays, Sigmund Freud unokaöccse, éppen ezen vágyak felkorbácsolása, manipulatív, tömeges legitimálása, szinte joggá formálása mentén adta el a cigarettát, az autókat, a ruhákat, mindent, az átlagembereknek…

Magas szinten, kétirányú agymosás folyt, ezek szerint. A cégek azt harsogták, hogy éld ki a vágyaidat, az állam pedig azt suttogta éjjel és nappal, hogy fojtsátok el a vágyaitokat. Mitől is depressziós ma az amerikaiak jelentős hányada? Anna Freud még akkor sem látta be, hogy valami nem stimmel a vágyelnyomó elméleteivel, amikor felnőttként, az egyik ”minta gyerek”, a négyből, alkoholbetegségben meghalt, egy másik pedig, éppen Freud londoni házában lett öngyilkos, egy Anna Freuddal folytatott pszichoanalízis program során… A kísérletező, torz, saját érzelmi, indulati gyökereitől elszakított, bal féltekés, analitikus ”emberszeretet” következménye lett volna mindez? Véleményem szerint igen.

Meg kell jegyezni, hogy Edward Bernays nem kedvelte az embereket, csak nagy tömegeket tudott szakmailag ”kezelni”, és soha nem hitt a demokráciában. Szociopata volt, nulla empátiával. Szkepszise azon az alapon nyugodott, amit az emberekről Freud munkái alapján megtudott, és amivel az orruknál fogva vezette őket. Bernays lánya szerint, elég nyomasztó volt egy olyan apa, aki mindenkit folyton lehülyézett. Az ilyen apák mosolygó vagy vicsorgó depressziós szörnyetegek, akik a másik ember, pl. saját gyermekük vagy feleségük önbecsülésének folytonos, kitartó, életre szóló rombolásával tartják fönn saját labilis önbizalmukat. Ahelyett, hogy felépítenék gyermekük vagy társuk lelkét, inkább minden nap igyekeznek rombolni azt, és ez perverz kielégülést okoz nekik. Véleményem szerint az ilyen ember egyszerűen elmebeteg és nagy ívben el kell kerülni. Mivel mindenkit lenéz, ezért soha sem kér segítséget. Esete gyakorlatilag reménytelen.

 

Wilhelm Reich (róla később írok…  nincs köze a Clinton kabinetben szolgált Robert Reich-hez) lánya szerint nagyon sok jót nem várhatunk egy olyan nőtől, mint Anna Freud, aki aszexuálissá vált az apja által folytatott analízis során. A gyermek lélektant meghatározó nő gyermektelen maradt, az általa soha nevén nem nevezett apai trauma hatására. Ezt nem győzöm hangsúlyozni, mert ez borzalmas konstelláció. Anna Freud egy lelki nyomorék volt, aki lelkileg pusztította a társadalmat, a közösség legsérülékenyebb, legvédtelenebb, legkiszolgáltatottabb tagjainak körében. Én nem értem azokat az embereket, akik tisztelik Sigmund Freudot. Egy emberekkel játszadozó szörnyeteg volt, és lánya, Anna Freud határozta meg, a fejlett világ gyermekpszichiátriáját, és valószínűleg elképzelhetetlen károkat okozott, emberek millióinak (munkásságának nyilván vannak pozitívumai is, de örökösi és nemzetközi szaktekintély hatalmánál fogva, mind apja szellemi hagyatékát, mind saját image-át, kizárólag pozitív színben tüntette fel, hiszen minden publikáción, szigorúan rajta tartotta a szemét). S. Freud elfordult az emberektől, idős korára. Nekünk pedig Freudtól kell elfordulni.

A. Freud egyfajta kompenzáló emberszeretet érdekében, örökre elnyomta női impulzusainak többségét, elsőként apja művének, majd mások gyermekeinek “szolgálatában”. Bernays azon az alapon kivitelezte, az üzleti élet minden területére kiterjedő, cinikusan manipulatív terveit, hogy a tömegeket valahogy kordában kell tartani, és ez legjobban úgy érhető el, ha azt hiszik, hogy szabadok, és elérhetik álmaikat, beteljesíthetik vágyaikat. A fogyasztás majd leköti őket, a vállalatok tulajdonosai meg jól keresnek. Bernays jelmondata, ha jobban belegondolunk, ez: A fogyasztás szabaddá tesz! (Hát nem döbbenetes!?) Anna Freud jelmondata: A szabadság nem cél, alkalmazkodj mindenáron, és nyomd el ősi és emberi impulzusaidat. Mindkét elképzelést kétes sikerre vitték.

A szükségletek korát felváltotta a vágyak kora, és ennek alapjait Freud és Bernays fektette le. Freud adta az elméletet, Bernays pedig etikátlanul és gátlástalanul átvitte ezeket az üzleti gyakorlatba. Ennek isszuk ma is a levét, pedig ez a story a XX. század húszas éveiben indult el. Anna Freud, kissé paradox módon, arra akarta megtanítani az embereket, hogy hogyan nyomják el vágyaikat, de mind Bernays, mint Anna Freud, a tömegek kontrollálásával foglalkoztak.

Azok, akik szembeszegültek a nagy hatalommal rendelkező Anna Freuddal, mint pl. Wilhelm Reich, egyszerűen kegyvesztetté váltak (W. Reich köztudottan megőrült, egész élete és traumái predesztinálták erre és végül börtönben halt meg, álmában). Anna Freud kritikusai, azt vallották, hogy nem az egyén impulzusai a bűnösek, hanem éppen a társadalom az, ami rosszra készteti őket, és ettől kell az egyénnek megszabadulni, ezektől a rákényszerített társadalmi erőktől, befolyástól. A hálózatkutatás korában már tudható, hogy ez sok tekintetben nagyon igaz. Vagyis a kívülről indukált vágyak helyett (amiket Bernays és követői mesterségesen generáltak, az általános emberi vágyak, és az üzletemberek eladás növelési vágyai mentén), a ”valódi én” belső impulzusait, és vágyait kell feltárni, és megélni. Csakhogy “a valódi én” a társadalmi közeg hatására alakul ki. Ha beteg a társadalom, ha rossz értékrend szerint működik, akkor az egyén is beteg lesz. Egy egészséges társadalomban, ugyanaz a személy nagy valószínűséggel egészséges lenne.

Azon nem vagyok meglepődve, hogy milyenfajta ”lélektunkolás”, lélekszikkasztás folyt a korai pszichiáterek zárt ajtói mögött, és hogy ez a tendencia hogyan ment át a média csatornáin, és egyéb csatornákon. Azokat a szélsőséges módszereket, melyekkel kontrollálják a tömeget, vagy felszabadítják az individuumot, legjobban az amerikai zárda esete példázza: kísérlet gyanánt, apácákon próbáltak ki individualizáló pszichiátriai csoport módszereket. Tömören: a vége az lett, hogy megszűnt a zárda.

Az egyformaságra kényszerített nők, egy csapásra egyéniségek lettek. Kérdés, hogy amikor kikerültek a zárdából: Jobb lett nekik? Mert kikerülve vásárlók, fogyasztók, tömeg, és újra agy-mosott emberek lettek, csak másképp. A vásárlás szabadsága, nem lehet az ember optimális szabadsága. Ugyanakkor van-e olyan, hogy szabad akarat? Kétséges, hiszen az ember társadalmi organizmus. Maga az emberiség, összességében, egyfajta élőlény a Földön (az Űrben). Az egyén, a társadalom kényszerei közé szorult, és kiüresedett. Mindene megvan, vagy éppen azt hiszi, hogy semmije, és ettől olyan boldogtalan. Egyénként magára maradt. Fogyasztóvá redukálták, aki azt hiszi, hogy a termékek, egyénisége megmutatására szolgálnak. Pedig a termékek arra szolgálnak, hogy a befektetők még nagyobb jachtokat vehessenek maguknak.

A termékek dömpingje, nem a vásárlók, hanem a befektetők vágyteljesítését szolgálják, és vannak bőven olyan írók, akik beleláttak a felső tízezer, vagy a felső 1% kiüresedett mindennapjaiba, és meg is mutatták azt. Jómagam is belenézhettem, amikor pl. az egyetemi képzés részeként csoport terápiába jártam, egy híres manhattani terapeutához. Az átlagember el sem tudja képzelni, hogy micsoda sekélyesség, sznobizmus, és lelki nyomor jellemzi a manhattani gazdagokat. 12 alkalmat ültem végig, totális kívülállóként, külföldi diákként, de tudtam, hogy ezek az emberek immár közel hét éve voltak eme konkrét terapeutának, jól fizető, nyomorult foglyai (én fogolynak láttam őket). Bunuel filmjeiben vannak ilyen karakterek.

Hogyan értelmezhető, a (freudi) pszichoanalízis tanulságain alapuló, PR és politikai kommunikáció, a hazai viszonyok között?

Ez itt, a leglepusztultabban, legcinikusabban, legelvakultabban, leggusztustalanabb eladási kommunikáció: a politikai PR. Még akkor is cinikus és undorító a reklám, a product placement, a plakát kampány, a bújtatott reklámot hordozó állcikk, ha különben magasan képzett emberek hozzák a kapcsolódó döntéseket. Ugyanakkor magasan képzett, intelligens, és egyben morálisan fejlett és szikla szilárd ember nem megy reklámszakembernek. Valamelyik komponens biztosan hiányzik: műveltség, érzelmi intelligencia, de főleg a morális érzék… és ez nagy baj. Reklám szakembernek az megy, aki nagyot akar kaszálni, nem az, aki szereti az embereket. Gyanítom, hogy éppen ilyen emberek mennek politikusnak is, tisztelet a kivételnek. A legcinikusabb, legsorvadtabb, legüresebb emberek, akiket nem zavar, hogy haszontalan, káros, felesleges dolgokat tukmálnak rá elmagányosodott, eladósodott, műveletlen, önismereti szempontból éretlen, és hiszékeny emberekre.

Ezért semmi jót nem tudok mondani a hazai PR-ról. A hazai PR, reklám és hirdetési piac nagyrészt nem a tájékoztatásról, hanem az átverésről szól, és ez a politikára is igaz, ha jobb, ha baloldali az a kampány. Nincs valódi alternatíva, mert egy-egy tudatalatti vágycsoport, vagy vágy mátrix mentén rendeződtek el a választók, ahogy az USA-ban is. Nincs mérvadó, tartalmas, és érett alternatíva. Aki nem szavaz, az szavaz ma igazán…? Ha az emberek nem lennének hiszékenyek, el sem mennének a szavazóurnákig. Személy szerint örülök, hogy az USA-ban Obama nyert (anno, kétszer is), és rá szavaztam volna, ha amerikai lennék, mert nekem is van vágymátrixom, ami mentén valamennyire képes vagyok a nagy társadalmi csoportokhoz viszonyulni. Alkalmazkodni nem, de viszonyulni igen. Ugyanakkor itthon, senkit nem látok a politikában, akihez legalább „viszonyulni” akarnék. A rendszerváltás óta, egy kivételével minden hazai választáson megjelentem és szavaztam, de soha nem éreztem, hogy az érdekeimet képviselik. Civilként volt alkalmam közelebbről megismerni a hazai politikusokat, és még a valamennyire szimpatikus ember is korrupt politikus volt… Nekem ez nem hiányzik.

The Century of the Self… ezek jutottak eszembe a dokumentumfilmről… mely film, természetesen, önmagában is manipulált PR. Kiragadja a rendező szándékai mentén azt, ami a legjobban kirajzolja a rendező fejében összeállt eredeti és speciális történelmi látképet, Sigmund Freud-tól, Edward Bernays-en át, Anna Freud-ig, Hitlertől, Clintonon át, Blair-ig. Az egyén tudatalatti folyamataitól, a mesterségesen felkorbácsolt vágyak kiélésén át, a kavargó vágyak spártai elnyomásáig. Az eladástól, a kiirtáson át, a kiüresedésig. Döbbenetes évszázad van mögöttünk. A film a zavarodott “self & ego” története. A sorozat minden híres emberi oszlopa, tehetséges, befolyásos és súlyosan sérült. Engem személy szerint, Anna Freud személyiségtorzulása taglóz le legjobban. Merje nekem valaki azt mondani, hogy jól mennek dolgaink. Őt egy férfi tette tönkre. Egy életre. Ki tudja, hogy ő hány pácienst, állampolgárt, és kollégát tett tönkre?

Amit az emberek keresnek, az Önmaguk, de ”önmagunk” nem megfogható entitás, nem lehet megvenni. Önmagunk egy érzés, amikor egy egészséges közösség egészségesen működő részének érezzük magunkat, vagy amikor magányunk alkotással telik meg, és áramlatban vagyunk. Önmagunk a tanulás és alkotás állandó folyamata. Bármit is alkotunk önszántunkból, a ne árts parancsszavával, kreatívan, és jókor, az örömet okoz. Ha nem így (vagy nem) alkothatunk, akkor elveszünk. Ha azonban megfelelő módon létezhetünk, akkor megleszünk.

A filmsorozat angol nyelven itt tekinthető meg (Watch the BBC series in English on this link below):

The Century of the Self

 

 

Enhanced by Zemanta