Saphier Regina: A Sárkány Völgyének Felfedezése

 

 

Saphier Regina: Falu a Sárkány Völgyében - szabadkézi festmény digitális médiumon - 2016. április 12.

Saphier Regina: Falu a Sárkány Völgyében – szabadkézi festmény digitális médiumon – 2016. Április 12.

 

Saphier Regina: A Sárkány Völgyének Felfedezése

Patkó Károly San Vito című képe (melynek reprodukciója alább látható) véleményem szerint nem San Vito-ban készült (vagyis nem San Vito-t ábrázolja), és ez lenne a kérdésem: Soha senki sem vette észre? Vagy ha valaha valaki rájött, miért nem publikálta ezt az információt online, könnyen elérhető formában? (Ha valaki már megtette volna, akkor egy gyors google kereséssel megtalálhattam volna, és nem kellett volna önálló kutatásba kezdenem, hogy láthassam a tényleges eredeti helyszínt.) Idealista módon úgy hiszem, hogy ha bárki ismerte volna a valódi helyszínt, a konkrét falut, akkor már korrigálták volna a festmény címét (lett volna néhány évtizede a művészettörténész szakmának, hogy ezt megtegye). Ebben az esszében többek között arról írok, hogy mi inspirál, amikor festek, és elmesélem, hogyan találtam meg (már megint) egy magyar festmény keletkezésének helyszínét (legalábbis hogy hol készültek az első vázlatok).

 

Felfedezés és inspiráció

Azt gondolhatod, úgy állok neki festeni, hogy előkapom a tabletet és a hozzá való tollat, beindítom az ArtRage nevű (digitális olajfestmények megalkotására is alkalmas) szoftvert, és egyfajta azonnali módosult tudatállapotban (flow-ban) festeni kezdek. De nem ez történik. Rengeteget kutatok, mielőtt skiccelni és festeni kezdek. Például festményeket, színeket, stílusokat, művészeti korszakokat és mozgalmakat, művészek életrajzait, városokat, falvakat, speciális helyszíneket, térélményeket áramoltatok át az agyamon és ezekből az impulzusokból áll össze az inspirációm. Akkor a legjobb festeni, amikor már alig bírom kivárni, hogy nekiállhassak alkotni, mert annyira tisztán látom, hogy mit szeretnék létrehozni.

Egy ilyen kutatási folyamat során fedeztem fel Berény Róbert egyik festményének alkotási helyszínét. Rögtön meg is festettem a saját verziómat egy másik szemszögből, és az egész történetet blogba foglaltam. Más hasonló felfedezéseket is tettem már. Például pusztán vizuális alapon felfedeztem, hogy Csontváry hol festette két festményét (“Holdtölte Taorminában” és “Mandulavirágzás Taorminában“), annak ellenére, hogy ez a helyszín nincs a híres Görög színházrom (melyet Csontváry szintén megörökített) közvetlenül látható környezetében. Nézz körül a festmények eredeti helyszínén a Google Street View segítségével. Sajnos a csodás pink villa eltűnt, és a kék épület romokban hever. A valaha volt festői látvány örökre eltűnt az eredeti helyszínről, de létezik két festmény, melyek segítenek emlékezni. Ha belegondolsz, a “megörökíteni” egy gyönyörű kifejezés.

 

Jó dolgok történnek, amikor egy kíváncsi művész nem leli egy Patkó Károly festmény látképét a címben szereplő településen

Az utóbbi időben néhány magyar festőt, pl. Ziffer Sándor-t és Patkó Károly-t tanulmányoztam. Miután pl. a Roquebrune című festményemen feltűntek Ziffer színei és atmoszférája (aminek nagyon megörültem), szándékosan Patkó Károly “San Vito” című képét választottam inspirációnak (teljesen más színek és más atmoszféra, pusztán a kísérletezés kedvéért). Egyik San Vito nevű települést a másik után vizsgáltam meg a Google Street View segítségével, de egyik sem hasonlított a Patkó Károly festményén látható falura. Meglepve konstatáltam, hogy Patkó Károly festményének ezek szerint kezdettől fogva rossz a címe. A San Vito című festmény nem San Vito-t ábrázolja. Már megint beletenyereltem egy felfedezési lehetőségbe.

Ez bizony nem San Vito! Úgy tűnik, hogy a festményt a kezdetektől napjainkig rossz címmel dokumentálták. (megjegyzés: Patkó Károly művészete szellemi jogi szempontból immár közkincs.)

Ez bizony nem San Vito! Úgy tűnik, hogy a festményt a kezdetektől napjainkig rossz címmel dokumentálták. (megjegyzés: Patkó Károly művészete szellemi jogi szempontból immár közkincs)

 

A motivációm, hogy megfessem ezt a konkrét falut, csak nőtt, amikor arra gondoltam, hogy (a téves és a széles nyilvánosság előtt sosem korrigált cím és helyszín miatt) jelenleg én lehetek az egyetlen emberi lény, aki szándékosan hozhatok létre egy valamennyire hasonló digitális művet, egy kicsit más szemszögből, a saját stílusomban. Ez úgy tűnik, hogy egy ismerős és visszatérő lehetőség az életemben, melyhez hozzá kell szoknom. (Emlékezzünk csak Monaco-ra és Berény Róbert-re… Mint már korábban utaltam rá, alapos és önálló vizuális kutatás után megleltem és megfestettem Berény egyik Monaco-i helyszínét, egy másik szemszögből. Nagy élmény volt! Megjegyzem, hogy nem csupán magyarul írtam erről, hanem egy sokkal komplexebb angol nyelvű blog bejegyzésben is megörökítettem a történetet.) Tulajdonképpen csak nemrég kezdtem ilyesmivel foglalkozni… egy éve sincs, hogy festek és inspiráló helyszíneket keresek. Rengeteg festmény létezhet rossz címmel, és rengeteg képnek kellene korrigálni a helyszínét vagy éppen fel kellene fedezni, hogy hol készült.

(Miközben ezzel a témával foglalkoztam, hirtelen feltűnt, hogy milyen sok tehetséges ember halt meg aránylag fiatalon 1941-ben… Patkó Károly, Amrita Sher-Gil, Aba-Novák Vilmos, Virginia Woolf…)

Mivel nem akartam, hogy a Patkó reprodukció legyen az egyetlen vizuális input, és mivel látni akartam az eredeti falut, kitartóan kerestem a valódi helyszínt. Ösztönösen meg voltam róla győződve, hogy kell lennie egy falunak Olaszországban, amelyik úgy néz ki, mint az úgynevezett “San Vito” látkép. Úgy tűnik, hogy a kép címe mindig is rossz volt és ez számomra bizarr. A téves címnek sok magyarázata lehet. Például, ha Patkó az úti skicceit használta a későbbi tempera kép megfestéséhez, akkor még az is lehet, hogy ő maga adott rossz címet a képnek. Nehéz elképzelni, de van rá esély, főleg, ha sokat utazgatott akkoriban és kevés időt töltött egy helyen. Ugyanakkor a képeknek a festők halála után gyakran mások adnak címet… a műkereskedők és a művészettörténészek sajnos gyakran felszínesek, amikor címet adnak egy műalkotásnak.

Előfordult, hogy rápillantottam egy Párizs-i városrészletet ábrázoló festményre, és azonnal láttam, hogy a Naplemente című kép csak Napfelkelte lehet… Nem gondolkoztam, csak ránéztem és ösztönösen tudtam, hogy rossz a napszak a címben, pedig a kép torzításai miatt nem volt pl. azonnal nyilvánvaló, hogy melyik hidat látom (a Pont Saint-Michel a Pont Neuf irányából nézve). Az intuíciómat perceken belül vizuális tényekkel tudtam alátámasztani a Google Street View segítségével: a festőnő, Corini Margit, kelet felé tájolta a kompozíciót, de a kép a mai napig rossz cím alatt fut online. Baráti körben is terjesztem ezt a kedvtelésemet, volt, hogy filmrészletet adtam fel feladványnak, miután sikerült megtalálnom egy bizonyos Manhattan-i helyszínt. Olyan valakit kértem meg, hogy keresse meg a Párizs-i látványt, ha van hozzá kedve, akit én vezettem rá a Google Street View és Google Earth alapú helyszín keresés élvezetére. És volt hozzá kedve! Ráadásul gyors volt, mint a villám! Meglehetősen jó vizuális készségű építész-művészről van szó, többek között a kedvenc profil képem is az ő tehetségét dicséri, úgyhogy minden képessége megvan, hogy megtalálja a megtalálható látképeket.

Komolyan mondom, nagyon jó és láthatóan hasznos játék. A múlt évben örömmel fedeztem fel, hogy volt, aki ilyesféle online játékot fejlesztett ki, bár nem művészeti síkon (pedig milyen jó lenne egy ilyen app).

Ugyanakkor biztos, hogy vizuális szempontból nem mindenki születik tehetségesnek. Egy alkalommal ugyanez a művész barátom lerajzolt két nőt egy kávéházban. Tanúja voltam a szituációnak és a figurák teljesen felismerhetőek voltak a képen. Az egyik nő molett volt, a másik átlagos. A molett nő ránézett a képre, és döbbenetünkre, halál komolyan ezt kérdezte: “Melyik vagyok én?” Nem tudta beazonosítani önmagát. Magunk között szólva, már a téri elhelyezkedéséből is fel kellett volna ismernie saját magát, de a testméretek végképp nyilvánvalóak voltak. Számomra egészen megdöbbentő, hogy egyes embereknek mennyire nincs reális önképük és/vagy térlátásuk.

 

Hogyan találtam rá a valódi helyszínre…

Tulajdonképpen nem is volt olyan nehéz, csak kitartónak kellett lennem (és az voltam). Ezekre a kulcsfontosságú részletekre koncentráltam: egy tengerparti olasz falu magas hegyek között, láthatóan egy nagyon szűk völgyben, tengerparti út viadukton, egy magányos épület a strandon, és egy különösen jellegzetes fehér épület, hatalmas teraszokkal, a jobb felső sarokban. (A legvalószínűbb San Vito jellegzetesen lapos, széles, és a tengerpartja meglehetősen hosszú. Egyáltalán nem hasonlít a Patkó képén látható falura, úgyhogy be sem linkelem. A művészettörténészek úgy tartják, hogy Patkó Károly járt (az egyik) San Vito-ban, ez szerepel az életrajzában, de a korrekt (avagy a festményen látható) falu, melyet végül felfedeztem, nem szerepel egyik online életrajzában sem, melyeket átolvastam.

Utazási emlékeim, online kutatásaim és a festett térélmény hatására úgy döntöttem, hogy a keresett falu nem az Adriai-tenger mellett, hanem a Tirrén-tenger partján található. Rengeteg tengerparti falut megnéztem, de nem leltem rá azonnal a keresett településre. Voltak hasonló falvak, de tudtam, hogy tovább kell keresnem.

Úgy döntöttem, hogy egy kicsit félreteszem a Google Earth-t és Street View-t, és visszatértem szokásos inspiráció vadászatomhoz a Google képkeresőben és a Pinterest-en… gondoltam, addig is, míg meglesz a keresett falu, felkutatok egy másik izgalmas és festői térélményt. Érdekes módon, ekkor láttam meg egy fotót az Amalfi parton fekvő Atrani-ról. Azonnal tudtam, hogy ráleltem arra a falura, ahol Patkó Károly (a tévesen) “San Vito” című képét festette (vagy legalábbis felvázolta)!!!! A légi fotó ugyan pici volt, de a téri szerkezet számomra egyértelmű volt. Nyomban további fotókat kerestem Atrani-ról és azonnal visszatértem a Google Street View-hoz. Mondanom sem kell, hogy meglehetősen boldog voltam!

A helyes cím tehát “Atrani” … avagy “A Sárkány Völgye“.

Az alábbi kép interaktív, mozgatható, ha alaposabban körül szeretnél nézni a mai Atrani-ban. Úgy állítottam be, hogy azonnal Atrani-nak az az oldala jelenjen meg, melyet Patkó Károly megfestett. (A blog bejegyzésem végére beillesztettem egy kompozit képet a régi Atrani-ról, abból az időből, amikor a strandon lévő épület még háromszintes volt.)

 

Itt az ideje, hogy fessek!

Amint volt időm, és miután megvizsgáltam Atrani-t minden lehetséges szemszögből, megragadtam a tabletemet, betöltöttem az ArtRage-t, és megfestettem a saját, főleg az építészeti és téri szerkezetre koncentráló digitális verziómat. Festményem kissé absztrakt, anakronisztikus juxtapozíció és egyben homage Patkó, Csontváry, Escher és Derain felé. Az is lehetne a képem címe, hogy: “Kanyarodó Út Atraniban” (most komolyan, remélem, hogy látod ezeket a fontos részleteket Patkó képén: a kanyarodó út, a víz a “híd alatt”, és a kétkerekű kocsi a három lóval… jó lenne tudni, hogy miért három és mit jelképez a három ló… és egy alak a kocsin… és egy vízhordó alak az úton… és halászok a hídra emlékeztető viadukt alatt… szerintem ezek mind Derain L’Estaque-i Kanyarodó Út-jára utalnak… L’Estaque pedig Cézanne-ra utal…), vagy adhattam volna a képemnek azt a címet, hogy “Egy Pink Villa az Atrani Út Alatt” (Csontváry miatt), vagy lehetne az is a cím, hogy “Escher Kockái Atrani-ban” (Escher Patkóval egy időben rajzolt Atrani-ban, és eljátszadozott a falu bőségesen rendelkezésre álló kubusaival).

 

Címadás és a saját művészeti irányom elnevezése

Azt gondolhatod, hogy címet adni könnyű, pedig nem. A falu nevétől, a mágikusnak tűnő címen át, a teljesen filozofikusig minimum fél tucat cím volt a listámon… és órákig tanakodtam, mire döntöttem. Egy ponton úgy hívtam a képet, hogy: “Posszibilizmus és Eternalizmus Atraniban”. Így született meg a saját irányzatom neve: Posszibilizmus. Én egy posszibilista vagyok. Ez egy létező (kulturális, humán) földrajzi fogalom (okkal nem a filozófiai Posszibilizmust választottam), és azt a nézetet fedi, hogy a földrajzi elhelyezkedés csak minimális mértékben befolyásolja a kulturális fejlődést. A kulturális fejlődést főleg a társadalmi körülmények határozzák meg. Amikor a kulturális földrajzi Posszibilizmust művészeti fogalommá alakítottam, hozzáadtam az örökké fejlődő internetet és technológiát, és egyszerűen kiterjesztettem a földrajzilag határtalan művészeti alkotásra (mindegy, hogy fizikailag hol vagy, megvannak az eszközeid, hogy online bárhol lehess), és a fenomenálisan rugalmas kulturális evolúcióra (internalizálhatsz és befolyásolhatsz más kultúrákat, anélkül, hogy azokban a konkrét kultúrákban és társadalmi környezetekben léteznél… földrajzilag és fizikailag nem kell ott lenned).

Online alaposan megvizsgáltam Atrani-t. A parton álló épület eredetileg magasabb volt, mint a viadukt, de a harmadik emeletet egy idő után lebontották és az 1950-es években kiszélesítették az utat, amitől az út ma a szó legszorosabb értelmében a strand épület felett helyezkedik el. Miközben Csontváry csodás Taormina-i pink villája megsemmisült (ami engem személy szerint nagyon elkeserített), Patkó magányos épülete Atrani-ban még ma is áll, még ha egy picit kisebb és rejtettebb is. Emlékszem, hogy milyen boldoggá tett a felismerés, hogy Monaco túlfejlesztett közegében a Berény Róbert által megfestett hangulatos kikötői épületek még ma is állnak (szinte pont olyanok, mint bő 100 éve, csak időközben párszor átfestették, itt-ott minimálisan átépítették őket). Hasonlóan örülök annak, hogy Atrani jó polgárai szinte eredeti szépségében őrizték meg ezt az apró falut. Itt csatlakozik a földrajzi Posszibilizmusból kreált irányzatomhoz a filozófiai Eternalizmus. Kulturálisan gazdagítom Atrani story-ját, a nappalim kanapéján ülve (tehát egy másik országból), továbbá gazdagítom a saját kulturális örökségemet is (ez az internet korszak Posszibilizmusa), mindezt kombinálom azzal a filozófiai feltételezéssel, hogy a digitális festményem lehetősége örökké létezett Atrani-ban, és csak látszólag jött létre az utóbbi napokban (a lehetőség mindig is létezett, és csak most érzékeljük a manifesztációt… ahogy Patkó festményének lehetősége is örökké létezett… gondoljunk az ősemberre… ott ült a barlang előtt, és nem tudta, hogy egy futurisztikus társadalom építőköveit pöcögteti a tűz mellett egy bottal… minden ott volt már körülötte és benne… minden mai létező lehetősége ott volt… és ugyanígy, mi is, ma is, térdig járunk a még fel nem ismert lehetőségekben… minden ma élő embernek adhatnánk méltóságteljes életet, ez csak közös agymunka kérdése… a legokosabbak még gondolkodnak rajta, hogy ezt hogyan lehetne megértetni a többi emberrel és hogyan lehetne elérni… láthatóan szinte minden a közös képzelőerőnkön múlik… vagyis a lehetőségek nem függnek az időtől, a lehetőségek örökké létezők, csak a lehetőségek manifesztációihoz vezet valamiféle idő szekvencia… miközben a tér az emberiség létidejében nem sokat látszik változni… szinte megérinthetném Patkó Károly vállát Atrani-ban, amint rajzol, pedig még nem is éltem, amikor ő már halott volt… én így értelmezem az általam megfogalmazott művészeti Eternalizmust). De miért is nem hagyok fel itt és most a filozófiailag kevésbé érdeklődő olvasók őrületbe kergetésével. Nem mindenki szeret és tud elvontan gondolkodni. Vannak, akik nyitott szemmel, ép látással sem látnak. És vannak, akik csukott szemmel is tisztán látnak. Sajnálatos módon általában az előbbiek verik fejbe az utóbbiakat. Ha nem így lenne, sokkal ideálisabb társadalmakban élnénk.

 

Patkó Károly Atranija, inspirációi, a festők titkai és az örökké tartó homage művészről művészre

Ha összeveted Patkó Károly festményét a valódi Atranival, láthatod, hogy megváltoztatta a kompozíciót, vagyis középre tolta a baloldalon látható épületeket. Egy széles látképet álló portré formátumban festett meg. Azt hiszem tetszettek neki a homlokzati ívek, ezekkel meg akarta bontani a szögletességet, illetve azt szerette volna elérni, hogy a festmény jobboldali épületei és az önkényesen középre pozicionált kubusok homogén tömeget alkossanak. A hegycsúcsok a valóságban soha sem néztek ki úgy, ahogy Patkó képén, úgyhogy valószínűleg improvizált, de az épületek fölött látható mezőgazdasági jellegű teraszok megfelelnek a valóságnak. Nem tudom pontosan, hogy milyen színűek lehettek Atrani házai 1931-ben, de Patkó főleg kékes, zöldes, fehér, és barnás színeket választott… Ugyanakkor, ebben a régióban az épületek ritkán kékek vagy zöldek. Patkó Károly verziója sok tekintetben messze elrugaszkodik a valóságtól, ugyanakkor a falu mégis tökéletesen felismerhető. Amikor Atranit skiccelte, valahol a viadukt felett, és a Bűnbánó Szent Mária Magdaléna Templom körül vagy kicsivel alatta állhatott.

A művészek befolyásolják egymást és emlékeznek egymásra. Pl. boldogan fedeztem fel azt, ahogyan Derain “vadL’Estaque-i festménye Patkó művészetét befolyásolta. Úgyhogy nem értek egyet azokkal, akik szerint szinte csak az olasz festészet inspirálta. Cézanne és Derain bizonyára a példaképei voltak.

Véleményem szerint nem az Atraniban született képe az egyetlen, melyen visszaköszön Derain L’Estaque-i gondolata… Kapásból van itt még két Patkó festmény, melyek engem Derain-ra emlékeztetnek: a “Libapásztorlány a Pataknál” és a “Subiaco” egyik verziója: nők ruhát mosnak egy híd mellett, sudár fák alatt, miközben egy kocsis áthajtat a magasan ívelt hídon.

Tényleg biztosak lehetünk abban, hogy Patkó Károly sosem járt L’Estaque-ban? Anno egy csodás kis halászfalu volt, ma Marseille egyik kerületének része, és a partja sajnos elszomorítóan ipari jelleget öltött. Jó lenne tudni, hogy Patkó hol festette a “Libapásztorlány a Pataknál” című képet, 1928-ban. Az 1926-os “Csendélet Almákkal” című képét nyilván Cézanne hatása alatt festette. Természetesen nem kell egy konkrét helyre utazni Franciaországban, hogy az ember inspirációt merítsen. Pontosan tudom. Még a plein air nagy mesterei is használtak (általában titokban) fényképeket. Patkó bárhol festhette a képet, akár a Balaton mellett is… pl. egy Derain reprodukció hatására. Bármi lehetséges.

Könyvében David Hockney arról ír (és egy kétrészes BBC sorozatban arról mesél), hogy a régi nagy festő mesterek, pl. Caravaggio Camera Obscurát, konkáv tükröket és lencséket használtak, amikor alkottak. Voltak trade secret-ek, melyek meggyorsították a folyamatokat, és precízebbé tették az ábrázolást. Hockney kutatásai szerint már 1420 óta használtak konkáv tükröket… a festő a Sötét Kamrában, vagyis a Camera Obscurában ült, miközben a modell erős napfényben a Sötét Kamrán kívül foglalt helyet… Caravaggio 1595-ben térhetett át a konkáv tükörről a fejlettebb lencsére… és 1839-ben feltalálták a fényképezést… Vagyis 1420 és 1839 között a festők titokban áttértek a körberajzolásra, aztán 1839 után fokozatosan visszatértek az 1420 előtti módszerekhez. A tükör és lencse használók ügyes művészek, nagy mágusok és dörzsölt üzletemberek voltak, akik mindent bevetettek, hogy az akkori eszközökkel (technológiákkal) a lehető legélethűbb vagy legizgalmasabb látványt hozzák létre (miközben hatékonyabban dolgozhattak). A festőművészek a konkáv tükrök előtti korszak emberibb, könnyedebb és kevésbé élethű látványvilágához a fotográfia korszakának hatására tértek vissza. A digitális fényképezés, a virtuális valóság, a mesterséges intelligencia és a robotika korában a művésznek már nem feltétlenül a vizuális élethűség megteremtése a feladata, hanem pl. az érzelmi ábrázolás. Impresszió, expresszivitás, vadság, játék a fénnyel, a hangulatokkal, a térrel. Ebben a korszakban az is teljesen magától értetődő, hogy egyre többen festenek digitális eszközökkel. Az intelligens művész nyitott korszaka minden lehetséges új eszközére. Nem a tükör, nem a lencse, és nem is a digitális eszköz hozza létre a mozdulatokat és a jeleket, hanem az ember egyéni és spontán működő idegrendszere.

 

Összevetettem a két festményt (megtükröztem a Patkó festményt, és mellé tettem Derain festményének megfelelő részletét, a jobb oldalon).

Összevetettem a két látványt, mert úgy éreztem, hogy közük van egymáshoz. (Megtükröztem a Patkó festményt, és mellé tettem Derain festményének megfelelő részletét, a jobb oldalon.)

 

Homage művészről művészre… egy természetes ösztön, mely örökké tart. Sokszor nem kell odautaznod, hogy érezz és láss egy helyszínt, főleg manapság! Máskor hiába is utaznál! Olyannyira, hogy egyes helyszínek, mint pl. Derain “vad” stílusú képének vidékies tája, és Csontváry pink villája, örökre eltűntek, és ezek a látványok érzékeny emberek egyedi művészetében élnek tovább. Már hiába mész L’Estaque-ba, hogy megállj a kanyarodó út mellett és lenézz a fák alatt serénykedő vagy pihenő emberekre. Inkább nézz Derain alkotására, ha inspirációt keresel. Atrani, a Sárkány Folyó Völgyében, különösen szerencsés falu, hiszen alapvetően megőrizte eredeti szépségét, és a mai napig gazdagodik a művészi kreativitás által, mert ma is inspirálja a művészeket.

Úgy vélem, sőt, teljesen biztos vagyok abban, hogy Patkó Károly festményének korrekt helyszíne és címe nem “San Vito”, hanem “Atrani“.

 

Atrani a múltban

Atrani a múltban

 

 


Regina Saphier: Finding the Valley of the Dragon

 

Village in the Valley of the Dragon by Regina Saphier freehand painting on digital medium April 12. 2016 small wtrmrkd

Village in the Valley of the Dragon by Regina Saphier freehand painting on digital medium April 12. 2016

 

Regina Saphier: Finding the Valley of the Dragon

Károly Patkó’s so called “San Vito” (see reproduction below) wasn’t painted in San Vito (in my opinion) and nobody ever noticed? I am sure the painting’s title would have been corrected by now had anyone had a clue about the real location. This is the story of my artistic process today, combined with the story of finding the correct place of creation of a well known Hungarian painting. Above you can see my own rendering of the Italian village where in my opinion Károly Patkó actually painted his picture.

My research process

You might think that I just grab my stylus and tablet, start ArtRage and begin to paint as if in a trans state. But that is not my process. I do a lot of research before I start sketching and painting. For example I research paintings, colors, styles, artistic periods and movements, artist bios, cities, villages, particular locations, spacial experiences and I compose my inspiration of the many impulses. I like to start painting when I can no longer wait to create because I so clearly see what I want to realize.

During such a research process in 2015 I discovered a specific location of a Róbert Berény painting and I created my own rendering from another angle, plus I wrote about the process. I keep making other discoveries as well. For example I discovered purely visually where Tivadar Csontváry Kosztka created two of his paintings in Taormina (“Full Moon over Taormina” and “Blossoming Almonds in Taormina“), in spite of the fact that this location is not in the visible vicinity of the ruins of the ancient Greek theater (that he also depicted there). Explore the location of the paintings via: Google Street View… Sadly the amazing pink villa is gone and the blue building is in ruins… The picturesque vista that once was is forever lost, but we have two paintings to help us remember.

Good things happen when a curious artist can not find the vista of a Patkó painting in the settlement stated in the original title

Recently I studied some Hungarian artists like Sándor Ziffer and Károly Patkó. After having noticed Ziffer in one of my paintings (I noticed his impact on my colors and atmosphere on my Roquebrune painting), I wanted to intentionally be inspired by Patkó, so I picked his “San Vito” painting. I looked at the particular “San Vito” via Google Street View (in fact I ended up looking at several places called San Vito) and I was surprised to realize that this Patkó painting has a clearly incorrect title. “San Vito” could not possibly depict San Vito!

This is not "San Vito". The painting apparently always had the wrong title until today.

This is not “San Vito”. The painting apparently always had the wrong title until today. (note: Károly Patkó’s art is now in the public domain in Hungary.)

My motivation to paint this village only grew when I had this in mind: I am the only one in the world right now who could intentionally create a somewhat similar digital painting from a slightly different angle in my own style. This is a familiar and reoccurring opportunity in my life! (Remember Monaco and Róbert Berény? I was able to find the place and paint it from a different angle. It was so much fun!) I just started to paint and research inspirational locations recently. How many paintings have the wrong location, the wrong title or no known and specified location at all (that could be discovered)?

(By the way, just as a side note: Károly Patkó died 75 years ago this April. 1941 killed so many talented artists I remember… Károly Patkó, Amrita Sher-Gil, Vilmos Aba-Novák, Virginia Woolf…)

Because I did not want to use the Patkó painting as my only visual input, and wanted to see the actual village, I kept searching for the real location. For some reason I was convinced that there should be a village that looks like the one on Patkó’s so called “San Vito”. Supposedly this has always been the title of the painting and that is really bizarre to me. Yet, there could be several explanations… for example Patkó used his own travel sketches to create his final tempera versions… it is possible that he himself gave the wrong title… hard to believe but possible… However, in many instances titles are given by other people once the artist is no longer alive… and art historians and art dealers are often superficial when coming up with a title… (eg.: in one case I could tell that a painting depicting a bridge in Paris with the title “sunset” was actually a “sunrise”… I just looked at it and knew instinctively that the title is wrong and it really was… I could show it on Google Street View within minutes).

How did I find the correct location of Patkó’s painting?

It was actually not that difficult, but I had to be persistent (and I was). The key components that I focused on were: a sea side Italian village among high mountains, apparently in a very narrow valley, a beach road on a viaduct, an isolated building on a very small beach and a particularly typical white building in the upper right corner with prominent terraces. (When you look at the most likely San Vito on Google Street View, you can clearly see that it is characteristically flat, broad, and the beach is rather long. Does not even resemble the village on Patkó’s painting. We know that he traveled to San Vito, it is in his bio, but the correct village that I finally discovered is not mentioned in his biographies that I looked at online.)

Next (based on the spacial experience on the Patkó painting, plus based on former travels and online research) I decided that while San Vito is at the Adriatic Sea, the place I am looking for must be on the Tyrrhenian Sea shore. I looked at several villages there, but I could not find it immediately. There were some similar places, but I knew that I had to keep searching.

I decided to stop looking at Google Earth and Street View for a while and went back to my usual inspirational Google Image search for the area to find the next best place to paint until I find the location of the Patkó painting. And interestingly that is when I stumbled upon a photo of Atrani on the Amalfi coast. And I knew immediately that I discovered the village where Patkó actually painted his “San Vito”! The aerial image was small, but the spacial structure was obvious.

The correct title should be “Atrani“… or “The Valley of the Dragon“.

This below is an interactive image, you can move it around to see Atrani today. I positioned it so that you can see the side of Atrani that was depicted by Károly Patkó. (At the end of this blog post I also included a composite image of Atrani in the past when the beach building was higher than the road.)

 

Creation time!

As soon as I had the time and as soon as I looked at Atrani from every possible angle, I grabbed my tablet, opened ArtRage and created my own architectural rendering of the village! It is a slightly abstract anachronistic juxtaposed homage to Patkó, Csontváry, Escher and Derain. It could be called: “The Turning Road at Atrani” (seriously, I hope you see these on Patkó’s painting: the turning road, the water and the gig with the three horses… and the man on the gig… and the water carrying figure on the road… and the people under the bridge-like viaduct… all references to Derain’s L’Estaque)… or “A Pink House in Atrani Below the Road” (because of Csontváry)… or “The Escheresque Cubes of Atrani” (Escher did actually draw Atrani and played around with the many cubes in the village)…

Coming up with a title and an artistic movement

You might assume that it is easy to come up with the right title of a painting, but that is also not the case. I spent hours finalizing the title… from the simple location name to the more magical one to the totally philosophical I had half a dozen different titles. At one point I called it: “Possibilism and Eternalism in Atrani”. And with that title I came up with a name for my own artistic movement: Possibilism. It exists as a cultural, human geographical terminology and basically covers the fact that geography is only a minimal limitation for cultural development. Cultural development is mainly determined by social conditions. When I transformed Possibilism into an artistic terminology I added the ever evolving internet and technology… plus I extended this terminology to geographically unlimited artistic creation (no matter where you are, you have the means to be anywhere online) and phenomenally flexible cultural evolution (you have the option of internalizing and even influencing another culture without being in that particular cultural or social environment).

I researched the village online. Initially the building on the Atrani beach was higher than the road, but the third floor was demolished after a while and in the 1950s the road was broadened and so the road is now literally above the beach building. While Csontváry’s beautiful pink villa in Taormina did not survive (and that made me very upset), Patkó’s beach house at Atrani is still there, even if a bit smaller and partly covered by the road. I remember how happy I was to see that in hyper developed Monaco the houses that Berény depicted were almost perfectly preserved in the harbor. Just the same, I am glad that the good people of Atrani maintained the beauty and authenticity of their village. This is where Eternalism joins Possibilism… Me culturally enhancing the story of Atrani from my living room couch (in another country) and also enhancing my own cultural heritage (Possibilism of the internet age) combined with the philosophical assumption that my digital painting’s possibility existed eternally in Atrani and only apparently came into being during the last couple of days (at least the possibility has always been there and only now do we recognize the manifestation … the same way the possibility of Patkó’s painting has always existed… think of a caveman sitting in front of a cave… that creature at the campfire cluelessly poked the building blocks of a futuristic society with a stick… the possibility of everything that exists today already existed within and without… the same way today we walk around knee-deep in yet unrecognized possibilities… for example we could ensure a dignified life to every human being alive, this is only a matter of joint mental effort, because the resources are there… the smartest individuals are however still trying to figure out how to enlighten all people about this and make the obvious possibility manifest itself as our everyday reality… clearly almost everything is dependent on our joint imagination… so, possibilities are not dependent on time, possibilities are apparently eternal, a time sequence is only relevant to the manifestation of the eternal possibilities… while space itself does not appear to be changing much during humanity’s existence… I could almost touch Patkó’s shoulder in Atrani while he is drawing, even though I did not exist yet when he was already dead… this is how I conceptualize my artistic Eternalism. When you notice a possibility and act upon it, you become the channel of manifestation of something eternally possible… ). But why don’t I stop driving the less philosophically inclined readers mad right here and right now…?

 

Pantkó’s Atrani, his inspirations, the secrets of artists and the ever lasting series of homages from artist to artist

If you compare Patkó’s painting with the real place (Atrani), you will notice that he changed the composition by eliminating the middle section of the residential layer… he virtually pushed some of the buildings from the left to the right to place them in the middle. He turned a broad landscape view into a tall portrait view. I think he did these because he found the series of arches on the left more interesting and wanted to make the middle section architecturally more homogeneous with the buildings on the right side. The mountain tops never looked like that in reality, he probably improvised, but the agricultural terraces above the buildings are correct. I am not sure about the colors of Atrani in 1931, but Patkó mainly opted for blues, greens, white and brownish colors… However, in this region blues and greens are less common on buildings. His version is in many ways removed from reality and yet the village is perfectly recognizable. While sketching Atrani he was standing above the viaduct, at or under the Collegiate Church of St. Mary Magdalene.

Artists influence each another and remember each other. I happily discovered how Derain’s L’Estaque painting impacted Patkó’s art… so, I disagree that his art was mostly inspired by the Italian tradition… Cézanne and Derain were definitely among his role models.

In my opinion this is not the only painting where he remembers André Derain’s The Turning Road in L’Estaque. Here are two other Patkó paintings that remind me of Derain: “Goose Girl by the Brook” and one of the “Subiaco” versions: women are washing clothes under a bridge and a coach driver is crossing the bridge.

Are we a 100% sure that Károly Patkó never went to L’Estaque? Alternatively: Where did he paint the “Goose Girl by the Brook” in 1928? His 1926 “Still Life with Apples” was clearly inspired by Cézanne… Of course one does not have to go to a particular place in France to be inspired by it… I know that. Patkó could have painted this canvas anywhere… even at Lake Balaton… based on a reproduction of Derain’s canvas. Anything is possible.

In his book (and in his two part BBC series) David Hockney talks about how old masters like Caravaggio used the Camera Obscura, concave mirrors and lenses when sketching and painting. There were trade secrets that made the artistic process more precise and faster. According to Hockney’s research concave mirrors were used as early as 1420… the artist worked in a Dark Room (Camera Obscura), while the model sat in strong sunlight outside of the Dark Room… Caravaggio apparently switched from the concave mirror to the more advanced lens in 1595… and in 1839 photography was invented. That means that between 1420 and 1839 artists gradually and secretly transitioned from freehand sketching to freehand tracing, and after 1839 artists regressed back to freehand sketching and painting that were the norm before 1420. Those who used concave mirrors and lenses were skilled artists, even appeared to be amazing magicians to less insightful people, and were most definitely shrewd businessman, deploying every possible contemporary technology to create the most lifelike and exciting images while optimizing their working conditions and maximizing their profits. Artists returned to the methods of the pre-mirror time period again as a reaction to the invention of photography. Today, in the age of digital photography, virtual reality, artificial intelligence and robotics, the task of the artist is no longer the creation of a lifelike visual experience, rather the task is eg.: the visual representation of human emotions. Impression, expression, fauvism, playing with light, color, atmosphere and space. In this age it is also absolutely self evident that more and more people are painting with digital tools. The intelligent and creative artist is open to every possible new tool his or her era has to offer. It is not the mirror, not the lens and not the digital tool that creates movements and marks. The artist’s personal and spontaneous neurology is what creates art in a larger social and cultural context, while channeling a universal and endless stream of possibilities.

Patkó tükrözve és Derain Estaque részlet

My comparison of the two (I flipped the Patkó painting and added a section of the Derain painting on the right).

Homage from artist to artist… a natural instinct that goes on forever. In many cases you don’t have to go to a particular location “to feel” or “to see” the place, especially today! However, the way I see it, the famous location of Derain’s fauvist painting is lost, just like Csontváry’s pink villa… these places live on in sensitive people’s unique art. Atrani (in the valley of the River Dragon) is a particularly lucky village that mostly maintained its original charme and is also enriched by artistic creativity.

As of today I am suggesting a new title and a new location for Károly Patkó’s “San Vito” painting. It should be called: “Atrani“.

Atrani in the past

Atrani in the past

 


Saphier Regina: Napos Éjjelek: Tesla PowerWall

Saphier Regina: Napos Éjjelek: Tesla PowerWall

Elon Musk Tesla PowerWallKöszönöm Elon Musk-nak, hogy lehetőséget biztosít a magyar állampolgároknak, hogy a közgazdaság síkján utasíthassák el az újonnan tervezett Orosz Nukleáris Erőművet, melyet az idióta magyar kormány csillagászati orosz kölcsön összegekből tervez felépíttetni, miközben a magyarok tömegeinek nincs munkája…

Amikor a politikai síkon, választásokkal nem lehetett megakadályozni a nukleáris erőmű tervének megszavazását, és amikor az EU impotens az elképzelés lenullázásához, akkor számíthatunk arra, hogy Elon Musk sorsfordító bejelentést tesz, és szinte minden egyénnek valamennyi lelki erőt, extra társadalmi befolyást, gazdasági szavazó erőt és gazdaságosan tárolható napenergiát ajánl! Erőt és lehetőséget a változtatáshoz… elérhető energiát a háztartásoknak, intézményeknek és vállalkozásoknak… Így a piaci verseny erejével lehet leszavazni a kormány gátlástalan butaságát.

A Tesla új, elérhető és hatékony háztartási és ipari napenergia tárolási technológiája máris olyan valami, amit még a magyar középosztály is hamarosan megengedhet magának, ráadásul állami támogatás nélkül. Nehogy azt várja valaki ettől a kormánytól, hogy majd értelmes dolgokat támogat! Ugyebár az értelmes az lenne, ha azonnal lemondanák az Orosz Atomerőmű megrendelést, és elkezdenének egy hazai Tesla PowerPack hálózaton, egy lakossági Tesla PowerWall támogatási projekten, vagy akár egy Tesla Gigafactory felépítésén gondolkodni… de ez eszükbe sem jut…

Képzeljünk el új házakat építő családokat, akik majd napelemeket és Tesla PowerWall-t vásárolnak, és a központi hálózatra rá sem kötik a házaikat (eljön a nap, amikor senkit sem lehet majd arra kötelezni az EU-ban, hogy a nagy semmire szereltessen fel villanyórát az állami szolgáltató kegyéből), hanem hálózatfüggetlen módon termelnek, tárolnak és használnak napenergiát (és általában megújuló energiát). (Óra akkor kelljen, ha egy magánszemély áram többlettel rendelkezik és el akarja adni az államnak.) Nem kell majd leszerződni egy szolgáltatóval, amelyik lényegesen drágább és környezetszennyezőbb, nukleáris alapú áramot vagy pl. földgázt árul.

A PowerWall-t a Tesla nyártól szállítja, de már most megrendelhető online… Természetesen az EUs piacon még fel kellene építeni egy-két Tesla Gigafactory-t… hogy igazán gazdaságos legyen a gyártás és a szállítás. Mindenképpen okos befektetés lesz családi házakba Tesla PowerWall-t, vagy pl. önkormányzatok részére PowerPack-et vásárolni (a budapesti II. kerületet kiszolgálná egy darab Tesla PowerPack, ha a kerület építene egy megfelelő méretű nap-farmot).

A Tesla féle elemek ipari verziója (a PowerPack) kisvállalkozások vagy pl. helyi energia szolgáltatók és helyi önkormányzatok számára teszi lehetővé a gazdaságos napenergia termelést, tárolást és szolgáltatást (éjjel és nappal egyaránt), pl. a kisebb gazdasági erejű kliensek körében (ha valaki nem tud saját PowerWall-t vagy PowerPack-et vásárolni). Hosszan sorolhatnám, hogy mitől lenne jó már elkészült otthonokba és létező intézményekbe is beépíteni… tisztább lenne a levegő… hiszen a lakások (gázzal, atomenergia alapú elektromossággal vagy fával történő) általában drága fűtése az egyik leginkább környezetszennyező tevékenység… ahogy a felrobbanó vagy lángoló atomreaktor és folyton halmozódó radioaktív hulladék sem használ senkinek… És mi lenne, ha végre minden légkondicionáló, éjjel-nappal olcsó napenergiával működne?

Nagyon támogatom a Tesla PowerWall-t és PowerPack-et! A titkos álmom, hogy Elon Musk lesz Magyarország kormányfője… vagy legalább egy hozzá hasonlóan intelligens és tehetséges ember. Akkor nem lehetne gátat szabni a fejlődésnek!

És a slusszpoén: 2 milliárd darab PowerPack képes lenne az emberiség minden energia szükségletét megújuló erőforrásokból begyűjteni, tárolni és ellátni (főleg napenergiából), és mindez 1-2 évtized alatt megvalósítható lenne. Ráadásul a Tesla rendelkezik egy “gyár méretű termékkel”, avagy: Tesla Gigafactory-t vegyenek! (Természetesen a gyár is megújuló energiával működik, mely energiát Tesla PowerPack-eken tárolják.)

A PowerWall 3000 – 3500 dollárért rendelhető. Vagyis a napenergia tárolás most lett hatékony és elérhető. Itthon ez egy átlagos családi ház hálózatfüggetlen energia ellátása esetén cirka 2 millió forintos befektetést jelent, ha hozzáadjuk a PowerWall árához a napcellák, a konverterek, a tervezés és a szerelés költségeit… Megtérül, függetlenné tesz és környezetkímélő… ráadásul még szép is és kis helyen, a falra szerelve elfér.

 


Regina Saphier: Writing, Inner Speech & The Borg

Regina Saphier: Writing, Inner Speech & The Borg

The adventures of our inner voices… in the age of artificial intelligence, direct brain communications and global online networks…

Seven of Nine (Annika Hansen) in Star Trek: Voyager (played by Jeri Ryan) image: fanpop.com

Seven of Nine (Annika Hansen) in Star Trek: Voyager (played by Jeri Ryan) image: fanpop.com

I swear I thought I am going to write about writing as a manifestation of my inner voice (silent thought processes that only you are aware of and only you can work with… until you write things down, speak them out loud or get them out of your mind in some other way with technology… no I am not joking), but I ended up in a completely different direction… this is why I write, to explore what is in there and what is out there and what is in between…

Writing is listening to my inner voice/speech (in a healthy way)… to my own thinking… It is a manifestation of my reflective capacity, my consciousness… and reading is listening to someone else’s inner stream of ideas (alongside yours’)… If you don’t realize that you do this, pay attention to yourself more. Just as many people are not aware of their inner imagery when reading a novel for example, the same way many people don’t know that they are running a narrative of their own reality in their heads… It is “on” so much so that only people well trained in meditation are able to turn off the inner voice, the inner speech, the random ideas, feelings and reactions… and there are mindful people attempting to guide and manage the inner speech and voice… to use it efficiently, even creatively (like me) and not let their inner processes ruin their experiences. Introverts are more in tune with this inner world.

Radio, Skype, Intimacy

I love the radio show: This American Life. I love many of the stories people tell or read on that show. Some are fiction, some are nonfiction. I think it is one of the best radio shows in the world. I always loved radio done by people who truly love to listen and tell stories.

I just noticed that a “voice only” skype chat with a friend and listening to “This American Life” stories on my computer or smartphone… these experiences have something in common. Perhaps it is intimacy. Films and video chats on skype never have this depth. When you see people, when you see yourself talking to someone, when you know you are being watched, when your conversation partner knows of being watched, you both remain highly self conscious (different people on a different level), even if you are old friends. When you listen to radio or to someone’s voice via skype (or via phone, if you do not have to hold onto the phone physically… remember how your hands could get tired of holding that thing… or your ears could hurt… these physical reactions keep you self aware), there is a depth of intimacy that you can never reach with the moving image and with a phone in your hand. The moving image is wonderful, but even if you put the camera right into someone’s bedroom and into their faces, the moving image can never be as intimate as hearing a person talk “only”. I am sure you can feel how overwhelming it is when some people film and photograph everything… and how calming it can be when you can just listen (listen to the other and to yourself) and relax. Of course photography is a brilliantly expressive art, and yes some images are worth a million words, but most images can never outperform a good voice chat online… and yes, I also love in person chats, of course, but those are different (due to the physical and the visual elements, it is simply harder to allocate all of your energy to the spoken layer). I love films, but I might opt for a good radio program instead.

Relying on Your Hearing Only

It is similar to blind people having unbelievable hearing, to the level of bats. When you “only” listen to someone, you become an emotional bat, navigating blindly in an emotional cave and relying on your listening skills and instincts. I believe this is a good way to improve your intuitive capacity. You don’t see with your eyes, you see with your mind’s other “eyes” and you go very deep, really fast, if you like. Your brain suddenly reaches a deeper level of listening and closeness.

This is similar to people sitting in completely dark rooms… they become highly intimate even with strangers (there is also less material for judgement… you are more able to feel close to another human being…). It is almost meditative when you listen deeply. Effectively, you can become a better listener if you only listen to people via skype and via radio. It is interesting to experience different modalities.

Inner Radio

I just realized, when I am writing, I am turning my inner radio on… I start listening to what I am thinking closely and I make it visible on my computer screen (would be nice to skip this part, the typing and the reading by making the process more direct). I ask myself questions without asking… the questioning of the self and the excavation of thinking processes and opinions are embedded in the process of writing. Writing is not typing. Writing is listening to myself and mapping how I am relating to the world. During writing your limited consciousness stops being a small mental container and turns into a portal for your deep mind… and the deep mind of sophisticated internet users is different from the mind of unconnected individuals who are not mindful. In the distant past when people were listening to their own inner narratives they had no real time options to see how that inner narrative related to other people’s deep mind and to facts.

Reading as Listening

Reading is listening too. Because after I posted this blog note, you started to read it (most likely) silently. I effectively speak to you silently… it is like asynchronous telepathy… you are listening to my inner voice in your head with some delay. When you start thinking about my ideas in your head, you virtually engage in a silent conversation with me. I only know it when you write back, or speak to me, but even if you do not, the conversation happens, even if “only” in your head (you will respond and resonate even if you do not write to me). Every person reading this blog conducts a secret parallel conversation with me in a hidden dimension of our universe. I believe that writers are essentially and primarily skilled inner conversationalist, explorers and listeners. Writers are even able to converse with people in the distant future (and with people in the past, when reading). I am writing for my own pleasure, to see what I think, but still, thank you for the conversation, now that you let me enter your mind with my inner voice and speech. It is my inner narrative that will survive as long as my writing is being read (or absorbed in some other way in the future).

The Future of Inner Speech and Mental Transfer

Perhaps one day people will no longer speak nor write to one another but simply use “technological telepathy” (just made this terminology up, because I know that the basic technology is already a reality in this area) to transfer this inner voice directly from mind to mind or from mind to computer (just like mental images are now recognized and reproduced by dedicated technology). It will be just as simple as leaving a message on an answering machine, or even easier. However, when I look at the difference in precision, I am thinking: how are we going to be able to be as precise and as nuanced as in writing? Are we going to think our ideas into a file and edit them by thinking about our thoughts? Isn’t it interesting to think about this? And when uploading our entire mind on a computer, are we going to edit out the personally embarrassing bits? And what are we to do with criminal minds?

Are we going to get help from AI to take our inner narrative to the next level? Will an AI companion read our minds to help us know what we think? Will an AI help us learn the things we need to know about the world and ourselves silently? Is it possible that we are becoming The Borg… a community of minds directly connected? Everyone hearing everyone else… Are we to become one mind? How are we to remain individuals in such a network? How are we to protect our minds from other people’s evil thoughts and destructive inner speech? Who is going to be in control of our minds?

Video: The AI based holographic Doctor teaching a former Borg, called Seven of Nine (a human being rediscovering her humanity lost during her childhood) on the show Star Trek: Voyager

Futurist Zoltan Istvan‘s transhumanist dream (and he is not alone with this dream) to upload his mind might just be the only reality for people in a machine age of constant learning, collective knowledge, the internet, robotics, space exploration and AI. But that won’t solve his fear of death, because he will still be gone one day… His knowledge, personality, and inner speech will melt into the collective. Humanity as The Borg…? “Seven of Nine”… “One of Seven Billion” today… But just how valuable will our minds be when AI systems will become more knowledgeable and more creative than people? Only we care about our ephemeral minds… Would you like your brain to be placed in an individual robot? Perhaps many people would be ok with that… Is your identity related to your body or your mind or both? Are YOU a mental process? Will our fear of death be replaced by the feeling of being intellectually and creatively obsolete when AI technologies become smarter and unfollowable for a human individual and even for humanity as a whole?

See? This is what I end up with today when I am thinking about writing as inner speech, a special way of self expression and listening. Our inner monologues will be highly and directly interconnected dialogues or group conversations in the future and that is probably an understatement of how our communications will be unrecognizable… and yet it will be natural even with technology, because our brains have the capacity to adapt. Writing and the spoken word might become obsolete sooner than we think. This will be the age of really big and fast understanding of unimaginably big “data”.

My facial expression exactly when I was done with this blog post! image: fanpop.com

My facial expression exactly when I was done with this blog post! image: fanpop.com

Articles I read mostly while I wrote the above post:

Telepathy is now a thing thanks to technology
http://www.seriouswonder.com/telepathy-now-thing-thanks-technology

Brain decoder can eavesdrop on your inner voice
http://www.newscientist.com/article/mg22429934.000-brain-decoder-can-eavesdrop-on-your-inner-voice.html

Artificial Intelligence Outperforms Average High School Senior
http://blogs.wsj.com/japanrealtime/2014/11/04/artificial-intelligence-outperforms-average-japanese-high-school-senior

Direct Brain Communication Between Humans Study Replicated
http://neurosciencenews.com/neurotechnology-brain-communication-neuroscience-1492

Controlling Genes with Your Thoughts: New System Regulates Gene Expression
http://www.scienceworldreport.com/articles/18813/20141112/controlling-genes-thoughts-new-system-regulates-gene-expression.htm

These People Want To Use The Internet To Live Forever
http://www.businessinsider.com/jamie-bartlett-on-transhumanism-2014-11


Saphier Regina: Az Én Évszázada – The Century of the Self

Saphier Regina: Az Én Évszázada – The Century of the Self

Eredeti blog szöveg (a szolgáltató megszűnése miatt részben elveszett írás): kedd 2009. április 21. 10:10:00

Update (az elveszett szöveg egyik mentett verziója, minimálisan frissítve): kedd 2014. április 08. 12:22:00

Miről is szól a “Century of the Self” című négy részes dokumentum film? (The Century of the Self, BBC, 2002, sorozat, 4 x 60 perc) Kinek, mit mutat meg, amit eddig nem tudott… Nekem azt, ahogy Freud elméleteit átvette az USA-ban élő unokaöccse, Edward Bernays. Ennek az eszköznek a birtokában, kimosta az emberek agyát, a vágyaik kielégítése mentén. Ez az amerikai Public Relations (PR). Ezt már tudtam.

Majd ugyanezt a PR módszert vette át Hitler (ezt nem tudtam), csak nem az üzleti életben, hanem a politikában… Vagyis Hitler, éppen Freud tudását, majd Freud unokaöccsének PR módszerét használta eszközként, a zsidók ellen… Mivel nem volt mivel kielégíteni a vágyakat, az árukat felváltotta a haza szolgálatának fogalma (ugye milyen ismerős ez ma, 2014-ben, Magyarországon…?). Ez annak a története, hogy milyen módon alapozta meg Freud (öntudatlanul) a zsidók, és így saját maga, huszadik századi üldöztetését.

Később, Sigmund Freud agyon analizált lánya, Anna Freud, éppen azért dolgozta ki az amerikai társadalomra generalizált lélektani elméleteit, hogy Hitler ördögi borzalmai ne ismétlődhessenek meg, vagyis hogy legyen az egyéneknek olyan eszköze, amivel úrrá lesznek tudatalatti vágyaikon (tehát nem élik ki, hanem uralják, vagy elnyomják). Ez az elmélet is rosszul sült el, de erről majd később. Mindenesetre, tanulságos, hogy az amerikai állam, az ilyen jellegű terápiák és oktatási módszerek kidolgozásának és művelésének érdekében, míg a vállalatok, az eladásnövelés lélektanának jobb megismerése érdekében dotálták az amerikai egyetemek mentálhigiénés kutatásait és intézeteit. Hatalmas összegeket költöttek két egymásnak ellentmondó impulzus társadalmi általánosítására. Ki tudja, hogy mekkora szenvedést okozott és okoz még ma is ez azoknak, akik gyanútlan áldozatai lettek ennek a komplex agymosásnak. Talán ennek lehet a következménye, hogy a csillogó női divatlapokban, az egyik reklám luxus édességet, a másik fogyókúrát, a harmadik életvezetési tanácsadást, a negyedik pedig anorexiásokra méretezett ruhadarabokat reklámoz.

Elnyomni, vagy nem elnyomni, ez itt a kérdés. Mi, itt az EU keleti szélén, nagy dózisban és hirtelen kaptuk ezt az agymosási hullámot. Ez látszik is a társadalmunk állapotán. Véleményem szerint, a műveletlen és felkészületlen tömegekkel, ilyen módon bánni, bűn, mert olyan tudást használnak fel ellenük, mellyel ők maguk nem rendelkeznek, de amit ők maguk segítettek egészen apró részletekbe menően kidolgozni (pl. fókuszcsoportok, lásd lejjebb).

A film bemutatja, hogy a „PR”, és egy pszichoanalitikus, Ernest Dichter, úgynevezett „fókuszcsoport” módszerének lett Clinton, és később Blair is, a haszonélvezője, vagyis úgy választották újra Clintont, hogy a bizonytalan választók vágyait vizsgálták (nem csak statisztikai, hanem lélektani módszerekkel, kérdőívekkel, és kifejezetten megrendelésre). Clinton ezeket a talált választói vágyakat lovagolta meg. Freudi pszichoanalízis, a politikában. Később Blair is ezt a módszert használta, csak ő el is hitte, amit mondott (pusztán lemásolták a kétségbeesett Clinton kampány kérdőíves módszerét, mert működni látszott). A két politikus, tehát, csak azt mondta, amit a tömeg, a fókuszcsoportok és kérdőívek tanúsága alapján, hallani akart. Ennek a morálisan erősen megkérdőjelezhető kampány módszernek, az ad rossz alapot, hogy az emberek nem mindig arra vágynak, amire valójában szükség van… és így, pl. idővel, az angol vasutak tragikus állapotba kerültek, mert a vonat nem jelent meg az elsődleges vágyak között, de amint leromlott a hálózat állapota, azonnal a politikusok szemére vetették.

Robert Reich-vel értek egyet (akinek lánytestvére, egy alkalommal, 2002-ben, kölcsönadta nekem Northampton-i lakását, ami nagyon rendes volt tőle, és a családjuk emberséges vonásait mutatja). Robert szerint, aki egy ideig Clinton munkaügyi minisztere volt, nincs mandátuma annak a politikusnak, aki irracionális vágyteljesítő. Bill azt válaszolta neki, hogy ha nem választják újra, akkor semmit sem tud majd megvalósítani. Robert Reich ezért sem folytatta politikai pályafutását, és Clinton személyisége láthatóan megsínylette saját kétségbeesett lépését. Mindig is azon a véleményen voltam, hogy a tömegdemokrácia torz jelenség, még a legjobb oktatási rendszerekben képzett tömegekkel sem működik, hiszen humanista racionalista döntéseket kellene hozni, amihez hatalmas interdiszciplináris tudás, rendszerismeret, és érettség kellene, minden egyes egyénnek. Ez a tömegeket képező egyének 90%-ában nem lelhető fel, még akkor sem, ha sokan közülük diplomások. Hiszem, hogy a választások, sehol és soha nem a racionális problémák körül dőlnek el, ugyanis az ember akár egyénként, akár tömegben, nem racionális lény. Obama esetében sem a racionalitás volt a döntő, hanem az ügyes kampány, és a VÁLTOZÁS VÁGYÁNAK becézgetése.

Magyarországon 2014-ben az Európával szembeni általános csalódottság és a kisebbrendűségi érzés volt tömegesen meglovagolható egy gazdaságilag teljesen lerohasztott és hihetetlen mértékben kiszolgáltatott és elmaradott országban. Az emberek arra szavaztak többen, aki azt mondta, amit hallani akartak, akkor is, ha az nem igaz. A magyar állampolgárok többsége nem sokat tud arról, hogy mi folyik a világban, mert nem tudnak nyelveket és többségük bugyuta dolgokra használja az internetet. A jobboldal és a baloldal egyaránt szégyellheti magát.

Lényegében, a sorozat annak története, hogy hogyan befolyásolta a Freud család híres vagy hírhedt tehetsége, a XX. század történetét (és mint látjuk, a hatás még nem halt el), és ennek különös képviselője Anna Freud, aki örök életére szűz maradt, miután a saját apja analizálta őt (a lány korábban mániákusan ön-kielégített, depressziós volt, és táplálkozási zavarai is voltak). Miért van olyan érzésem, hogy ez a helyzet út volt a lelki, életre szóló pokolba? Egyik végletből a másikba. Anna Freud, egyik rokona szerint, meglehetősen rideg személy benyomását keltette, felnőttként. Egy életre elnyomta az összes szexuális impulzusát, az apai módszerek következtében, és annak elméletei szolgálatában. Híres terapeutaként egy elvált milliárdos nő, 4 gyerekén (is) vizsgálta, hogy majdan milyen módszerekkel befolyásolhatná “jó” irányba, a(z amerikai) társadalmat… Elméleteire és tanácsaira alapozva, a CIA nemzeti módszert dolgozott ki, hogy hogyan kell az embereket a normakövetésre tanítani, hogy el tudják nyomni a tudatalatti, ”nem kívánatos” vágyaikat… Miközben Edward Bernays, Sigmund Freud unokaöccse, éppen ezen vágyak felkorbácsolása, manipulatív, tömeges legitimálása, szinte joggá formálása mentén adta el a cigarettát, az autókat, a ruhákat, mindent, az átlagembereknek…

Magas szinten, kétirányú agymosás folyt, ezek szerint. A cégek azt harsogták, hogy éld ki a vágyaidat, az állam pedig azt suttogta éjjel és nappal, hogy fojtsátok el a vágyaitokat. Mitől is depressziós ma az amerikaiak jelentős hányada? Anna Freud még akkor sem látta be, hogy valami nem stimmel a vágyelnyomó elméleteivel, amikor felnőttként, az egyik ”minta gyerek”, a négyből, alkoholbetegségben meghalt, egy másik pedig, éppen Freud londoni házában lett öngyilkos, egy Anna Freuddal folytatott pszichoanalízis program során… A kísérletező, torz, saját érzelmi, indulati gyökereitől elszakított, bal féltekés, analitikus ”emberszeretet” következménye lett volna mindez? Véleményem szerint igen.

Meg kell jegyezni, hogy Edward Bernays nem kedvelte az embereket, csak nagy tömegeket tudott szakmailag ”kezelni”, és soha nem hitt a demokráciában. Szociopata volt, nulla empátiával. Szkepszise azon az alapon nyugodott, amit az emberekről Freud munkái alapján megtudott, és amivel az orruknál fogva vezette őket. Bernays lánya szerint, elég nyomasztó volt egy olyan apa, aki mindenkit folyton lehülyézett. Az ilyen apák mosolygó vagy vicsorgó depressziós szörnyetegek, akik a másik ember, pl. saját gyermekük vagy feleségük önbecsülésének folytonos, kitartó, életre szóló rombolásával tartják fönn saját labilis önbizalmukat. Ahelyett, hogy felépítenék gyermekük vagy társuk lelkét, inkább minden nap igyekeznek rombolni azt, és ez perverz kielégülést okoz nekik. Véleményem szerint az ilyen ember egyszerűen elmebeteg és nagy ívben el kell kerülni. Mivel mindenkit lenéz, ezért soha sem kér segítséget. Esete gyakorlatilag reménytelen.

 

Wilhelm Reich (róla később írok…  nincs köze a Clinton kabinetben szolgált Robert Reich-hez) lánya szerint nagyon sok jót nem várhatunk egy olyan nőtől, mint Anna Freud, aki aszexuálissá vált az apja által folytatott analízis során. A gyermek lélektant meghatározó nő gyermektelen maradt, az általa soha nevén nem nevezett apai trauma hatására. Ezt nem győzöm hangsúlyozni, mert ez borzalmas konstelláció. Anna Freud egy lelki nyomorék volt, aki lelkileg pusztította a társadalmat, a közösség legsérülékenyebb, legvédtelenebb, legkiszolgáltatottabb tagjainak körében. Én nem értem azokat az embereket, akik tisztelik Sigmund Freudot. Egy emberekkel játszadozó szörnyeteg volt, és lánya, Anna Freud határozta meg, a fejlett világ gyermekpszichiátriáját, és valószínűleg elképzelhetetlen károkat okozott, emberek millióinak (munkásságának nyilván vannak pozitívumai is, de örökösi és nemzetközi szaktekintély hatalmánál fogva, mind apja szellemi hagyatékát, mind saját image-át, kizárólag pozitív színben tüntette fel, hiszen minden publikáción, szigorúan rajta tartotta a szemét). S. Freud elfordult az emberektől, idős korára. Nekünk pedig Freudtól kell elfordulni.

A. Freud egyfajta kompenzáló emberszeretet érdekében, örökre elnyomta női impulzusainak többségét, elsőként apja művének, majd mások gyermekeinek “szolgálatában”. Bernays azon az alapon kivitelezte, az üzleti élet minden területére kiterjedő, cinikusan manipulatív terveit, hogy a tömegeket valahogy kordában kell tartani, és ez legjobban úgy érhető el, ha azt hiszik, hogy szabadok, és elérhetik álmaikat, beteljesíthetik vágyaikat. A fogyasztás majd leköti őket, a vállalatok tulajdonosai meg jól keresnek. Bernays jelmondata, ha jobban belegondolunk, ez: A fogyasztás szabaddá tesz! (Hát nem döbbenetes!?) Anna Freud jelmondata: A szabadság nem cél, alkalmazkodj mindenáron, és nyomd el ősi és emberi impulzusaidat. Mindkét elképzelést kétes sikerre vitték.

A szükségletek korát felváltotta a vágyak kora, és ennek alapjait Freud és Bernays fektette le. Freud adta az elméletet, Bernays pedig etikátlanul és gátlástalanul átvitte ezeket az üzleti gyakorlatba. Ennek isszuk ma is a levét, pedig ez a story a XX. század húszas éveiben indult el. Anna Freud, kissé paradox módon, arra akarta megtanítani az embereket, hogy hogyan nyomják el vágyaikat, de mind Bernays, mint Anna Freud, a tömegek kontrollálásával foglalkoztak.

Azok, akik szembeszegültek a nagy hatalommal rendelkező Anna Freuddal, mint pl. Wilhelm Reich, egyszerűen kegyvesztetté váltak (W. Reich köztudottan megőrült, egész élete és traumái predesztinálták erre és végül börtönben halt meg, álmában). Anna Freud kritikusai, azt vallották, hogy nem az egyén impulzusai a bűnösek, hanem éppen a társadalom az, ami rosszra készteti őket, és ettől kell az egyénnek megszabadulni, ezektől a rákényszerített társadalmi erőktől, befolyástól. A hálózatkutatás korában már tudható, hogy ez sok tekintetben nagyon igaz. Vagyis a kívülről indukált vágyak helyett (amiket Bernays és követői mesterségesen generáltak, az általános emberi vágyak, és az üzletemberek eladás növelési vágyai mentén), a ”valódi én” belső impulzusait, és vágyait kell feltárni, és megélni. Csakhogy “a valódi én” a társadalmi közeg hatására alakul ki. Ha beteg a társadalom, ha rossz értékrend szerint működik, akkor az egyén is beteg lesz. Egy egészséges társadalomban, ugyanaz a személy nagy valószínűséggel egészséges lenne.

Azon nem vagyok meglepődve, hogy milyenfajta ”lélektunkolás”, lélekszikkasztás folyt a korai pszichiáterek zárt ajtói mögött, és hogy ez a tendencia hogyan ment át a média csatornáin, és egyéb csatornákon. Azokat a szélsőséges módszereket, melyekkel kontrollálják a tömeget, vagy felszabadítják az individuumot, legjobban az amerikai zárda esete példázza: kísérlet gyanánt, apácákon próbáltak ki individualizáló pszichiátriai csoport módszereket. Tömören: a vége az lett, hogy megszűnt a zárda.

Az egyformaságra kényszerített nők, egy csapásra egyéniségek lettek. Kérdés, hogy amikor kikerültek a zárdából: Jobb lett nekik? Mert kikerülve vásárlók, fogyasztók, tömeg, és újra agy-mosott emberek lettek, csak másképp. A vásárlás szabadsága, nem lehet az ember optimális szabadsága. Ugyanakkor van-e olyan, hogy szabad akarat? Kétséges, hiszen az ember társadalmi organizmus. Maga az emberiség, összességében, egyfajta élőlény a Földön (az Űrben). Az egyén, a társadalom kényszerei közé szorult, és kiüresedett. Mindene megvan, vagy éppen azt hiszi, hogy semmije, és ettől olyan boldogtalan. Egyénként magára maradt. Fogyasztóvá redukálták, aki azt hiszi, hogy a termékek, egyénisége megmutatására szolgálnak. Pedig a termékek arra szolgálnak, hogy a befektetők még nagyobb jachtokat vehessenek maguknak.

A termékek dömpingje, nem a vásárlók, hanem a befektetők vágyteljesítését szolgálják, és vannak bőven olyan írók, akik beleláttak a felső tízezer, vagy a felső 1% kiüresedett mindennapjaiba, és meg is mutatták azt. Jómagam is belenézhettem, amikor pl. az egyetemi képzés részeként csoport terápiába jártam, egy híres manhattani terapeutához. Az átlagember el sem tudja képzelni, hogy micsoda sekélyesség, sznobizmus, és lelki nyomor jellemzi a manhattani gazdagokat. 12 alkalmat ültem végig, totális kívülállóként, külföldi diákként, de tudtam, hogy ezek az emberek immár közel hét éve voltak eme konkrét terapeutának, jól fizető, nyomorult foglyai (én fogolynak láttam őket). Bunuel filmjeiben vannak ilyen karakterek.

Hogyan értelmezhető, a (freudi) pszichoanalízis tanulságain alapuló, PR és politikai kommunikáció, a hazai viszonyok között?

Ez itt, a leglepusztultabban, legcinikusabban, legelvakultabban, leggusztustalanabb eladási kommunikáció: a politikai PR. Még akkor is cinikus és undorító a reklám, a product placement, a plakát kampány, a bújtatott reklámot hordozó állcikk, ha különben magasan képzett emberek hozzák a kapcsolódó döntéseket. Ugyanakkor magasan képzett, intelligens, és egyben morálisan fejlett és szikla szilárd ember nem megy reklámszakembernek. Valamelyik komponens biztosan hiányzik: műveltség, érzelmi intelligencia, de főleg a morális érzék… és ez nagy baj. Reklám szakembernek az megy, aki nagyot akar kaszálni, nem az, aki szereti az embereket. Gyanítom, hogy éppen ilyen emberek mennek politikusnak is, tisztelet a kivételnek. A legcinikusabb, legsorvadtabb, legüresebb emberek, akiket nem zavar, hogy haszontalan, káros, felesleges dolgokat tukmálnak rá elmagányosodott, eladósodott, műveletlen, önismereti szempontból éretlen, és hiszékeny emberekre.

Ezért semmi jót nem tudok mondani a hazai PR-ról. A hazai PR, reklám és hirdetési piac nagyrészt nem a tájékoztatásról, hanem az átverésről szól, és ez a politikára is igaz, ha jobb, ha baloldali az a kampány. Nincs valódi alternatíva, mert egy-egy tudatalatti vágycsoport, vagy vágy mátrix mentén rendeződtek el a választók, ahogy az USA-ban is. Nincs mérvadó, tartalmas, és érett alternatíva. Aki nem szavaz, az szavaz ma igazán…? Ha az emberek nem lennének hiszékenyek, el sem mennének a szavazóurnákig. Személy szerint örülök, hogy az USA-ban Obama nyert (anno, kétszer is), és rá szavaztam volna, ha amerikai lennék, mert nekem is van vágymátrixom, ami mentén valamennyire képes vagyok a nagy társadalmi csoportokhoz viszonyulni. Alkalmazkodni nem, de viszonyulni igen. Ugyanakkor itthon, senkit nem látok a politikában, akihez legalább „viszonyulni” akarnék. A rendszerváltás óta, egy kivételével minden hazai választáson megjelentem és szavaztam, de soha nem éreztem, hogy az érdekeimet képviselik. Civilként volt alkalmam közelebbről megismerni a hazai politikusokat, és még a valamennyire szimpatikus ember is korrupt politikus volt… Nekem ez nem hiányzik.

The Century of the Self… ezek jutottak eszembe a dokumentumfilmről… mely film, természetesen, önmagában is manipulált PR. Kiragadja a rendező szándékai mentén azt, ami a legjobban kirajzolja a rendező fejében összeállt eredeti és speciális történelmi látképet, Sigmund Freud-tól, Edward Bernays-en át, Anna Freud-ig, Hitlertől, Clintonon át, Blair-ig. Az egyén tudatalatti folyamataitól, a mesterségesen felkorbácsolt vágyak kiélésén át, a kavargó vágyak spártai elnyomásáig. Az eladástól, a kiirtáson át, a kiüresedésig. Döbbenetes évszázad van mögöttünk. A film a zavarodott “self & ego” története. A sorozat minden híres emberi oszlopa, tehetséges, befolyásos és súlyosan sérült. Engem személy szerint, Anna Freud személyiségtorzulása taglóz le legjobban. Merje nekem valaki azt mondani, hogy jól mennek dolgaink. Őt egy férfi tette tönkre. Egy életre. Ki tudja, hogy ő hány pácienst, állampolgárt, és kollégát tett tönkre?

Amit az emberek keresnek, az Önmaguk, de ”önmagunk” nem megfogható entitás, nem lehet megvenni. Önmagunk egy érzés, amikor egy egészséges közösség egészségesen működő részének érezzük magunkat, vagy amikor magányunk alkotással telik meg, és áramlatban vagyunk. Önmagunk a tanulás és alkotás állandó folyamata. Bármit is alkotunk önszántunkból, a ne árts parancsszavával, kreatívan, és jókor, az örömet okoz. Ha nem így (vagy nem) alkothatunk, akkor elveszünk. Ha azonban megfelelő módon létezhetünk, akkor megleszünk.

A filmsorozat angol nyelven itt tekinthető meg (Watch the BBC series in English on this link below):

The Century of the Self

 

 

Enhanced by Zemanta