Saphier Regina: A kutatói hazatérés ellenjavallt

 

Egy régi konferencia előadásom ma is érvényes szövege
Az előadás időpontja: 2007. november 9.
Corvinus Egyetem, Új épület, II. emeleti nagyelőadó
Budapest, Magyarország
Szervező: Tudományos és Technológiai Alapítvány

A konferencia címe: Nehéz ma Magyarországon tudós nőnek lenni?

WS DEBATE Project

Saphier Regina: Milyen nehézségekkel néznek szembe a Magyarországra visszatérő kutatók? Avagy: Térhet ide vissza érdemben Magyarországon született kutató(nő)?

 

Note: A 2007-ben született szöveget 2014 májusában kis mértékben aktualizáltam, de a szöveg lényegében azt tartalmazza, amit 2007-ben elmondtam, mivel sajnos nem sok minden változott… kivéve azt a beszédes tényt, hogy még több magyar állampolgár él külföldön…

 

Arra kértek, hogy beszéljek a hazatérő kutatónők helyzetéről, ezzel nekem nem kis gyötrelmet okozva, mert nem nagyon vannak hazatérő kutatónők. Mióta 2004-ben létrehoztam a Project Retour-t, számtalanszor elmondtam, hogy a szervezet nem a kutatók hazatérésének támogatására jött létre, mivel szerintem a számottevő kutatói hazatérés egyelőre lehetetlen (note: 2014-ben, 7 évvel a szöveg megírása után, amikor ezt az előadásomat újra közzéteszem, a helyzet mit sem változott). Személyes célom az volt, hogy felhívjam a figyelmet a hazatérő fiatal szakemberek egy részének beilleszkedési gondjaira és kerestem a megoldásokat, partnereket; de egy idő után belefáradtam a küzdelembe. A tervem az volt, hogy azokat tájékoztassuk, akik kimennek, továbbá azokat szolgáljuk, akik valamiért maguktól térnek haza, hogy egyéni hazatérésük sikerülhessen, és ne torkolljon emberi, szakmai és egzisztenciális tragédiákba. A hazatérő célcsoportban vannak nők is, vannak kutatók is, és vannak kutatónők is, de többnyire nem lehet hazatért kutatókkal kapcsolatos beilleszkedési sikerekről beszélni. Aki hazatér, az vagy feladja kutatói karrierjét, vagy olyan pénzeket hoz külföldről, melyekkel önálló kutatócsoportot indíthat el. Miért van ez így? A probléma olyan összetett, olyan sokrétegű, hogy itt csak a felszínt érinthetjük.

A Newsweek például a londoni Centre for European Reform jelentését idézte, melyben a szakértők szó szerint az akadémiai tehetségek exodusáról beszéltek (Stefan Theil: Where the future is a dead end, Newsweek 2006. június 12.). Ha megnézzük az EU egyetemeit, arra lehetünk figyelmesek, hogy bár az amerikai egyetemeknek a nyomába sem érnek, mégis elszippantják a keletebbről jövő fiatalokat. Az EU egyetemei, sem finanszírozásban, sem az öregdiákok támogatónak való megnyerésében, sem kutatási cikkek, sem infrastruktúra, sem az iparral való kapcsolatok terén nem tudják felvenni a versenyt az USA egyetemeivel. A The Economist 2005. szeptember 10-én „The Brains Business” címmel elemzést közölt a felsőoktatás globális helyzetével kapcsolatban. Ebben a világ első 500 egyeteme között, az első tízből nyolc amerikai, és kettő brit volt. Valahol a kétszázadik és háromszázadik között szerepelt a Szegedi Tudományegyetem, és valahol a 400-dik és 500-dik között volt az ELTE (állítólag a BME is ott szerepelt, de én nem találtam a hivatalos online listán). Az első ötvenből harmincöt amerikai volt. A BusinessWeek 2004. decemberében „Rich College, Poor College” címmel az amerikai elit egyetemek forrásteremtési őrületéről számolt be. A Harvard, a világranglista abszolút első helyezettje (persze ranglistája válogatja), 1999­-ben lezárult kampánya során két és fél milliárd dollárt könyvelhetett el (akkor, mert azóta azért más egyetemek elhúztak mellette). A Harvard meglévő alapja több mint 22 milliárd dollár volt. Tessék mondani, hol rúgunk mi itt labdába? (Note: Azóta a Stanford rekordot döntött, 2012-ben 1 milliárd dollárt gyűjtöttek, a gazdasági válság hatásainak dacára.)

Hadd világosítsam fel a hallgatókat (és az olvasókat), hogy Magyarország sehol sincs a világ kutatói palettáján, tehát a hazatérő kutatónők nem a fényes karrier reményében jönnek haza, hanem pl. családi kényszer, vagy honvágy hatására, ahogy más szakember társaik is. Van, akinek lejár a munkavállalási engedélye, van, akinek az idős szülei betegednek meg, van, akinek a főnöke nem képes elég kutatási támogatást szerezni, megint más egyszerűen nem érzi jól magát a “külföldi” (sokszor nyomasztó) szerepében. Egy átlag svéd úgy tekint egy magyar állampolgárra, mint egy átlag magyar állampolgár egy indiaira. Az előítéletek ma még nagyon keményen meghatározzák az emberi kapcsolatokat. A nagy “multikulti” és politikai korrektség felszíne alatt az USA pl. egy meglehetősen rasszista ország. Ez van.

Hadd közöljem, hogy olyan Európai Parlamenti képviselőink voltak (és nyilván vannak és lesznek is), akik kint-létük során  ébrednek csak rá, hogy a német egyetemek NEM a világ élvonala (konkrétan Fazekas Szabolcs, MSZP-s európai parlamenti képviselőről van szó… bár ő nem lényeges, de a tudatlansága jellegzetes). Ilyen emberek engem ne képviseljenek Európában. Jelzem, soha sem párt-politizálok, és soha sem voltam magyar egyetem munkatársa. Önálló, független, civil ember vagyok. Olyan “vezetőink” vannak, akik azt sem tudják, mihez viszonyítsanak, és hol tartanak. Nehéz így haladni és reális célokat kitűzni, továbbá, ebből következően, nyilván, lehetetlen az irreális célokat elérni. A világ élvonalbeli kutatóintézetei, egyetemei az USA-ban vannak, és pl. Ázsiában.

Hadd jelezzem, hogy a Harvard Egyetem, vagy pl. a Johns Hopkins Egyetem kutatási forrásai a hazai, országos és teljes kutatásra fordítható költségvetésünkkel vetekszenek. Hogy kiszakítsam Önöket a GDP arányos K+F számok bűvöletéből, konkrétan, pl. amikor hazánk 1999-ben 330 millió dollárt költött kutatás fejlesztésre (forrás: ksh.hu), a Harvard Egyetem 326 millió dollárt költött R&D-re. A Johns Hopkins Egyetem, melynek egy ideig dolgoztam: 874 milliót, a University of Michigan, melynek campus-án egy ideig laktam: 508 milliót, a Columbia Egyetem, ahol a masters fokozatomat szereztem: 279 millió dollárt költött kutatásra és fejlesztésre 1999-ben. (DATA SOURCE: Academic Research and Development Expenditures: Fiscal Year 1999, National Science Foundation/Division of Science Resources Studies, Expenditures at Universities and Colleges, Fiscal Year 1999; Table B-32. Total R&D expenditures at universities fiscal years 1992-1999; p. 102; note: These data do not include R&D expenditures at university-administered federally funded research and development centers. See tables B-73 and B-74.) (A dollárt akkor átlagosan 237 forinton váltották az mnb.hu szerint). Eszembe nem jutna Magyarország nevetséges R&D kiadásait az USA R&D kiadásaihoz mérni, és világosan látszik, hogy miért átverés, amikor a kutatás fejlesztési kiadásokat a GDP arányában fogalmazzák meg. Kicsit lejjebb majd frissebb adatokat is közlök.

Az USA-ban több ezer egyetem van! Hadd emlékeztessek arra, hogy erős gazdaság nélkül nincs átütő kutatás, mert ha nincs tőke, akkor nincs miből kutatni, ha nincs felvevő piac, akkor nincs hol megvalósulni az innovatív eredményeknek. Amíg a gazdaságunk meg nem erősödik, addig nincs számottevő kutatói hazatérés. Amíg az EU kizárólag agyelszívási forrásnak tekinti az újonnan csatlakozott országokat, addig szintén nem beszélhetünk kutatói hazatérésről. És akkor még meg sem említettük, hogy a Newsweek 2007. augusztus 20-27. közötti száma alapján már nem is nyugatra kellene néznünk, ha picinek és elmaradottnak akarjuk érezni magunkat: Global Education, The Race is On – Rivalry Among Top Schools is Fiercer Than Ever – And the West May be Losing its Lead. Erről már nem is akarok beszélni, mert hamarosan egymás vállán fogunk zokogni. (Note: 2014-ben már két éve azzal kellene itthon foglalkoznia az egyetemi vezetőknek, hogy hogyan hasznosítsák a Massive Open Online Course jelenség adta lehetőségeket. Ehelyett nagyjából tudomást sem akarnak venni róla, pedig pl. a Coursera és az edX a világ legjobb egyetemeinek kurzusait teszi elérhetővé ingyen és online.)

Miért tobzódtam idáig a milliárdokban és a milliókban? Miért hasonlítom hazánkat egy amerikai egyetemhez? Miért hozok fel 1999-es példákat? Azért, hölgyeim és uraim, mert a csapból is az a butuska szöveg folyik itthon, hogy majd így meg úgy lesz versenyképes az EU tíz éven belül és benne hazánk. Nos, maradjunk abban, hogy sajnos nem leszünk versenyképesek, mert közel 6 év alatt a lépték nem változott érdemben: a Harvard 2005-ben 447 millió dollárt költött R&D-re, a University of Michigan 808 milliót, a Columbia Egyetem 535 millió dollárt, hazánk 1 milliárd dollárt, de pechünkre a Johns Hopkins 1,5 milliárd dollárt áldozott ugyanerre, és persze, sokat köszönhetünk a dollár romlásának, 2001. szeptember 11-nek és a statisztikusok misztikus számkezelésének (források: ksh.hu és http://www.nsf.gov/statistics). Annak ellenére, hogy a hazai nemzeti R&D kiadásunk 1999 és 2005 között megháromszorozódott, ennek ellenére van (nem is egy) olyan amerikai egyetem, amelyik lényegesen többet produkál, mint hazánk. Akkor hogyan is akarunk versenyképesek lenni az USA-val való összevetésben? Ne hazudjunk magunknak, mert akkor nem tudunk majd kivitelezhető, reális célokat kitűzni. EU-s egyetemi számokkal nem vacakoltam, mert minek is, ha nincsenek a kutatási és felsőoktatási világtérképen (kivéve Oxford-ot és Cambridge-t)? Továbbá beszédes, hogy mindenütt arról áradoznak, hogy mi van az R&D spending-gel a GDP százalékában, és nagyon ügyelnek arra, hogy minél kevesebb konkrét adat jelenjen meg, euróban, egyetemekre lebontva. (Note: Az eredeti szöveget a 2008-as válság előtt nem sokkal írtam… és a válság biztosan nem használt nekünk…)

Mint tudjuk, az USA-nak van az egyik legnagyobb és technológiai szempontból legerősebb gazdasága a világon (vannak persze olyan országok, melyekben az egyének átlagosan többet keresnek, mint pl. Norvégiában). Az USA egy főre eső GDP-je 43.500 dollár volt 2006-ban. Mint ismeretes, az EU nem ilyen erős gazdasági térség, és ugyan átlag GDP-je 2006-ban 29.900 dollár volt, sajnos országról-országra a GDP per fő 7.000 és 69.000 dollár között van, a terület nyelvi szempontból heterogén, történelmi okokból feszült, és emiatt igen nehéz célokat kitűzni és elérni. (forrás: CIA – The World Factbook) Ezért is nevetséges, amikor azt olvasom az EurActiv.com-on, hogy: „Produktivitätswachstum: EU überholt USA”. Avagy a termelékenység növekedése: az EU megelőzi az USA-t. Már megint egy növekedési ráta, a valós adatok, és a konkrét számok helyett. Vagyis a szalagcím szerint, “gyorsabban futunk” EU-ként, mint az USA, de persze csak átmenetileg, és nem ugyan azon a versenypályán, nem ugyan annyi tőkéből, nem ugyan olyan cipőben és teljesen más közegben.

Ezek számomra közhelyek, de mégis, amikor 2002-ben, lelkes, friss Ivy Leage diplomásként hazaérkeztem, éppen ebben az önámító hazai közegben, megszűntem alakuló kutatónői mivoltomban; pedig azon az úton haladtam, mely sokoldalú, kvalitatív, elemző szakember kineveléséhez vezethetett volna, és már volt némi (szellemi, anyagi és társadalmi) tőke belém fektetve, hogy úgy mondjam. Amikor 1999-ben már Corporate Social Responsability-t említettem az egyik (angliai) diplomamunkámban, itthon még kevesen tudták, hogy az micsoda. Túl zabolátlan és szabad vagyok én ehhez a rendszerhez? Vagy a rendszer siralmasan elmaradott? 2003-ban még magyaráznom kellett a „brain drain” kifejezést a Népszabadság hirdetésszerkesztőjének, aki inkább szerződést szegett volna, de halált megvető bátorsággal, nem jelentette meg az általa dehonesztálónak ítélt agyelszívó ország kifejezést és szerinte a „brain drain” „valami az álommal”… Beleakadtam az elmaradottság és az érdekek ága-bogába, és már rég letettem róla, hogy szervezett formában folytassam itthon tanulmányaimat, a rendszer korlátoltsága, rugalmatlansága, és szögletessége miatt. (Note: 2014-ben már eszem ágában sincs azon gondolkodni, hogy mit kezdhetnék a hazai egyetemekkel, hanem egyszerűn online tanulok, angolul, ingyen, ha valami érdekel, pl. a Coursera vagy az edX oldalain, és magam közlöm le a saját gondolataimat a blogjaimon, főleg angolul, és nem érdekelnek a hazai sajtótermékek és a korlátolt szerkesztők.)

 

Magyarán, senkinek a csicskása nem kívántam lenni, főleg ingyen és perspektíva nélkül nem. Miért gondolja bárki, hogy megéri például egy 25 vagy 50 ezer dolláros amerikai diplomával itthon havi 180 ezer forint bruttóért kepeszteni? Persze ez csak a diplomához vezető kreditek pénzértéke, ebben nincsenek benne a könyvek, a szállás, az élelem, az utazás és ruházkodás költségei (hozzáteszem, az USA-ban olcsóbb a ruha és az élelmiszer, továbbá minden kiadvány elérhető, amiről itthon csak álmodozunk). Nem véletlen, hogy szóba sem kerül az Amerikában diplomázott magyar orvosok hazatérése, hiszen nekik 100 ezer dollárnyi adósságot kell törleszteni, hacsak nem kaptak ösztöndíjat, de még akkor is lesz mit visszafizetniük. Aki ma hazajön, nagyon is józanul, befektetést lát a végzettségében, és sejti, hogy itthon ez a befektetés nem térülhet meg, főleg kutatóként nem. Vagy hadd idézzem az itthon, angolul (véletlenül) megvásárolható: Immigrants – Your Country Needs Them (Philippe Legrain) könyvet: „The disparity in wages between rich and poor countries is so huge that university graduates from poor countries are often better off financially driving cabs in rich countries than doing graduate work in their country of origin.” Gondolom, hogy mindenki kapásból értette az angol szöveget, és ha mégsem, akkor nem velem van a baj, és igen, ez burkolt célzás volt arra, hogy milyen rosszul állunk itthon angolul jól beszélő szakemberekből, mert nem elég angolul makogni. Ez a rendszer engem mindig kivetett magából, míg Amerikában élvezhettem az egyetemi infrastruktúra minden előnyét, és szabadon alkalmazhattam interdiszciplináris szemléletemet. Nem vagyok ezzel egyedül. A hazai közeg üzenete: kívül tágasabb. Ezt negatív felhang vagy rosszindulat nélkül csak én mondhatom, senki más, mert a sikeres hazatérés számomra prioritás, és én voltam az egyetlen ember ebben az országban, 2004-ben, akinek eszébe jutott ezzel kapcsolatban non-profit szervezetet alapítani.

Tehát mi is van a hazatérő nőkkel a tudományban? Ritkák, és nincsenek jó hazai tapasztalataik. Konzervatív, önző közeg ez a hazai, klasszikusan rövidlátó tendenciákkal, férfiuralommal, izolált és belterjes társadalmi buborékokkal. Parlamentünkben minimális a képviselőnők aránya. Akadémiánkon a nő ritka, mint a fehér holló. Álljon itt még néhány személyes tapasztalat: Amikor én pl. anno az ELTE-n érdeklődtem, hogy doktorálhassak, az egyik férfi tanszékvezető válasza ez volt: “Mit keresne a kis ELTE-n egy Columbia Egyetemet végzett nő?” Mit is mondhatnék erre? És mit mondjak, amikor a CEU-n furcsa mód, mintegy véletlenül, pont a Columbia Egyetem-i ajánlóleveleimet veszítették el, amikor évekkel korábban oda jelentkeztem, gender doktori képzésre. De említhetném mindjárt a Corvinus egyik professzorát, aki szerint a hazatérőkről írt első angol nyelvű cikkem, melyet a saját magam által létrehozott szervezet, saját portálján keresztül kutattam, a saját sajtómunkám hatására épített globális közösségben, nos szerinte munkám nem üti meg egy doktori iskolába kerülés színvonalát hazánkban. Azért megnyugtató, hogy szerinte „kiváló policy szociológia”, amit műveltem. Lehet, hogy inkább ezt kellett volna elmondanom a BBC World-nek adott angol interjúmban. Ha a hazai szokásoknak megfelelően összelopkodtam volna mások eleve összeollózott munkáiból, referencia megjelölések nélkül, akkor megfelelt volna a munkám? Az eredetiség itt nem érdem? Vagy említhetném a Corvinus egyik releváns tanszékét: kértek tőlem egy speciális kollégium kurzus tervet, amit én el is küldtem, de soha nem kaptam rá választ. Valahogy az istennek nem akar befogadni ez a közeg, és céljainak megfelelően, hol lebecsül, hol túlbecsül, de a valódi értékem mellékes számára. Évek alatt az embernek elege is lesz ebből. És még akkor arra intettek, hogy ne legyek dühös és fogjam vissza magam. (Note: 2014-ben már nemhogy nem vagyok dühös, de nem is gondolok rájuk, csak azért teszem közzé ezt az írást, mert kaptam egy hazatérői kérdést e-mailben, és mert láttam egy fórum vitát valami kormányzati hazugságról, hogy milyen világszínvonalúak az egyetemeink, ami egy röhejes baromság…) Lehet, hogy csak a „besitzbürgertum” találkozik a „bildungsbürgertum”-mal? A társadalmi és „kulturális tőkés szellemi elit” ütközik a magának helyet követelő, nem kevésbé jó képességű „pénztőkés (szerű) elit”, másfajta, jóval praktikusabb elméletiségével? (Note: Ha annyit kaptál az élettől, hogy nem kell mások baromságait egy idióta főnök formájában eltűrnöd, akkor már nagyon szerencsés vagy és egyben sokaknak félelmetes is!) Lehet, hogy a hazai felsőoktatás elefántcsonttorony lakói még nem vették észre a doktori fokozat globális elterjedését és a gyakorlatias, vezetők esetében alapvető, újfajta doktori fokozatok megjelenését? Research Doctorate versus Professional Doctorate, avagy kutatási doktori áll szemben a professzionális doktorival; az egyik esetben eredeti kutatási eredményekkel kell hozzájárulni a területhez, míg a másik esetben a létező kutatási eredmények megismerése és gyakorlati alkalmazása a meghatározó. Ma már a doktori nem kellene, hogy azt jelentse: néhány kiválasztott belépőjegyet váltott az elefántcsonttoronyba. Lassan már a doktori fokozat is megkérdőjeleződik… ahogy megváltozik az oktatásról és a tudásról alkotott képünk. Ki kellene nyitni a felsőoktatásunkat, mert lemaradunk, ahogy a világ felsőoktatás-üzleti trendjeit elnézem… Mert ma már, a felsőoktatás: üzlet; ha tetszik, ha nem.

 

De, hogy az egyes emberek szintjén is megnézzük a tapasztalatokat (és elrugaszkodjak az általánostól és a személyestől), egyik esettanulmányom nőnemű kutató alanyának történetéből merítenék. (Az angol tanulmány olvasható volt a Project Retour portálján, míg végül támogatás híján le nem állítottam a szervert.) A hazatért, Harvardot végzett kutató-orvosnővel kávét főzetett a nőnemű felettese. Kardiológus társaival egy kanadai szívgyógyász egyesület online oktató programjával “önképeztek” rezidens korukban, mert a főleg férfi professzorok, “nem pazarolnak időt” a tudás átadására. Kutatói karrierje nyomtalanul szívódott fel, amint átlépte az államhatárt. Bostonba visszatérve konstatálta, hogy két év alatt annyira tönkretették Magyarországon, hogy már nem képes ugyan úgy bekapcsolódni a kinti kutatói lüktetésbe, haladásba, mint hazaérkezése előtt. Maratoni távokat könnyedén lefutó, kimagaslóan tehetséges nőről beszélünk, mind fizikai, mind szellemi értelemben. Hazaérkezése előtt boldog, kreatív ember volt… arról beszélt, hogy micsoda új érzés volt, amikor kint emberszámba vették, és szakmailag felbecsülhetetlen tudás birtokosává tették. “Mintha Amerikában a megfelelő virágföldbe ültettek volna, kivirágoztam.” – mondta. Azért jött haza, hogy tegyen a saját hazájáért, és átadja a tudást. Naiv volt és idealista, és elvesztegetett tehetség lett. Egyik online kutatásomból az derült ki, hogy a férfiak hajlamosabbak lennének hazajönni, de a nők mégis gyakrabban jönnek. Szakmai üvegplafon mindenütt létezik, még az USA-ban is harcolnak ellene. Ennek a most bemutatott fiatal nőnek azonban nem az üvegplafon okozott gondot, mert Amerikában zöld kártyát és állást ajánlottak neki, hogy ott-marasztalják. Itthon el sem juthatott volna az üvegplafon jelenségig, mert már korábban megrekedt és ellehetetlenedett.

Véleményem szerint, most, a hazatérés során nem az a kérdés, hogy nő, vagy férfi az illető kutató, hanem az, hogy valóban hazatérő, vagy sem, ismer-e valakit a cél egyetemen, és hogy van-e a területén EU forrás, grant, bármi, amivel majd befogadják. Magyarán, ha hozol pénzt, és közben meghunyászkodsz, akkor haza is jöhetsz akár, de fúrni fognak a kollégáid, ameddig a szem ellát a tanszéken. A főnököd pedig szinte biztosan féltékeny lesz rád és egy idő után, ott tesz majd neked keresztbe, ahol csak tud, főleg, ha nem hazatérő. (Tisztelet a kivételnek.) A konkrét eseteket maguk a hazatérők meséltél el nekem, évek alatt, a klubjainkban. A hazai „bildungsbürgertum” (az értelmiség), amelyik nem engedi be a rendszerbe a hazatérőket, mert nem akar versenyt, és bizonyos pozíciók fölé nem engedik a nőket… nos épp ez az értelmiségi csoport felelős az ország jelenlegi rossz helyzetéért, akár jobb, akár baloldali (mind 2007-ben, mind 2014-ben).

 

Nem engedik ki a kezükből a hatalmat, és megfojtják a fejlődést. Nőket csak akkor engednek közel a tűzhöz, ha azok egyetemi szolgák (tanársegédek), családtagok, rokonom, vagy szeretők. És persze, hogy nem az ő szárnyaik alatt cseperedő kutatónőkről beszélek a hazatérés kapcsán. Aki a tanszékről kiment kicsit külföldre, nem tekinthető kapcsolatrendszerét vesztett, vagy másik területre átképződött, tartósan külföldön élő kutatónak. Ez is érdekes feladat, ezeknek az árnyalt, definiált megkülönböztetése, de ezt meg definiálgassa az, aki számottevő ösztöndíjat kap érte. Hozzáteszem, ismerek tehetséges nőket ebben a rendszerben, akik valóban saját tehetségüknek és szakmai közegük intelligenciájának köszönhetik az előrejutást, de ezek a nők nem állnak valami jól anyagilag, és nem sok beleszólásuk van a dolgok menetébe. Vagy már régen nincsenek itthon. Nem tagjai, nem is lehetnek tagjai a kialakult „férfikluboknak”. Nem járunk ugyanis tömegesen horgászni, vadászni, golfozni, vagy sörözni. Üzeneteinkkel csak formabontóan és gátlástalanul juthatunk át a zajon, de arra lettünk nevelve, hogy legyünk csendben, legyünk türelmesek és szolgáljuk a társadalom hím tagjait. Ha nem ilyenek vagyunk, akkor gondoskodni fognak róla a hatalommal rendelkezők, hogy néhány jól irányzott fenékbebillentés, vagy éppen némi tapizás, ajánlattétel után megtudjuk, hol a helyünk a szexista rendszerükben. Hazatérő nőként talán határozottabban kérjük ki magunknak, ami aztán tovább rontja az esélyeinket (itthon).

 

Mindent összevetve, kedves hazatérni szándékozó fiatal kutatók, kutatónők: ne térjetek haza, ha kedves az életetek, és fontos a szakmai fejlődésetek és sikeretek. Főleg ne próbálkozzatok, ha nem vagytok feudális rendszerhez szokva, és megadatott, tehetségeteknél fogva, hogy világszínvonalon kutathassatok. Gyűrjétek le a honvágyat, látogassatok haza kellően rövid időre, és szorítsátok össze a fogatokat, amikor külföldiként aláznak meg és néznek levegőnek benneteket, mert összehasonlíthatatlanul rosszabb, ha az embert a saját hazájában alázzák meg, miután hazatért. És ezt olyan valaki mondja, aki több év után hazajött, évekig itthon maradt, foggal-körömmel, és a hazatérés érdekében, nonprofit szervezetet alapított, továbbá igyekezett itthon hasznosítani a külföldön elsajátított tudást. Én szeretném a legjobban, ha itthon tudnátok érvényesülni, de ahogy egy pénzügyi szakember, vagy egy informatikus itthon akár meg is tudhat élni (főleg akkor, ha külföldről fizetett munkája van), úgy egy kutatónak ez majdnem lehetetlen feladat. Mindig tisztelet a kivételnek, mely ebben az esetben ritka és nagyon megbecsülendő! Nézzetek azonban mögé, hogy milyen árat fizetett az, aki itthon maradt, vagy visszajött, mint kutató. Ha az ár kint nagyobbnak látszik, az legtöbbször azért van, mert még nem vészeltetek át itthoni szakmai éveket.

Most említhetnék néhány sikeres példát. Ugyanakkor nem szeretném, ha ezek a példák bárkit megtévesztenének. A kutatói hazatérés – a közegellenállás, és a kinti viszonyokhoz képest alacsony kutatóintézeti színvonal, és méltánytalan finanszírozás okán – ellenjavallt. Ha nő, ha férfi az illető, mindegy. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lenne számtalan gender kérdés a probléma mögött, de ott még nem tartunk a témában, hogy erről a hazatérés síkján érdemes lenne részleteiben vitatkozni. Bárcsak már ott tartanánk. A 2001 körül Amerikában, a vezetőképes és akadémiai karriert befutó nőkről készült, és egyéb írásaim, máig a fiókban porosodnak. Szakmai sóhajom: bárcsak soha ne tértem volna haza. Nagyon emberi konklúzióm: mégiscsak itt születtem, és itt vagyok otthon.

 

Mindent összevetve, már nem is tudom, hogy mit akartam a doktoritól itthon. Hiszen egymagam is írhatok, olvashatok, és előadhatok. Nem kell nekem ehhez közeg, ha nincs, de milyen más lenne, ha a közeg adott lenne! És valljuk be, egy agykutató nő, vagy egy atomfizikus nő nehezebben kutat és alkot a kanapén ülve, inspiráló, együttműködő közeg, nívós kutatóintézet, stabil pénzforrás, és világszínvonalú eszközök nélkül.

Ennek ellenére, én továbbra is fontosnak tartom a szellemi és pénzügyi tőke bármilyen jellegű hazatérését és a folyamat elősegítését, de azért tudnunk kell különbséget tenni a személyek között aszerint, hogy valaki kutató vagy üzleti szakember, vállalkozó, esetleg művész, anyagilag független vagy kiszolgáltatott, lelkileg stabil vagy sem, egészséges vagy sem, jól vagy rosszul fizetett, van saját otthona vagy nincs, célszerűen felépített, erős vagy kusza és gyenge kapcsolatrendszere van, tehetséges vagy sem, fiatal vagy idős, nő vagy férfi. Ez egy bonyolult mátrix. Ha pl. sok év után hazatért, kapcsolati hálóját vesztett fiatal kutatónő az illető, lakás és anyagi lehetőségek nélkül, akkor ma ő, sajnos az egyik legkiszolgáltatottabb értelmiségi.

 

Advertisement

---